Kontrasztok

A világ tele van kontrasztokkal: egymással látszólag ellentétes, mégis együtt létező, egymás mellett, egymás társaságában, olykor egymás átfedésében élő dolgokkal, emberekkel, fogalmakkal, jelenségekkel, és így tovább. Ha figyelmesen körbenézünk, könnyű kontrasztokba botlani: egy Apple bolt ablaka előtt fekvő hajléktalan, modern üvegépületekkel körbevett régi szentély vagy templom, élénk piros rúzs egy hófehér bőrű nő ajkain, szandál-zokni kombóban nyomuló milliárdos, férfi és nő. De nem csak a külső, szemünkkel, fülünkkel, orrunkkal megfigyelt világ van tele kontrasztokkal, hanem a belső is, a lelkünk, a gondolataink, a szívünk. Talán élesebb kontrasztokkal is, mint gondolnánk, amelyek megfigyelésére, értelmezésére, megértésére és elfogadására (vagy szükség esetén kezelésére) sokszor túl kevés figyelmet fordítunk.

Japán, és különösen Tokió, a kontrasztok Mekkája, és épp ez teszi olyan különlegessé, olyan izgalmassá, olyan egyedivé. Ennek oka az oly sokat emlegetett és elemzett kulturális keveredés, a keleti, japán hagyomány és a nyugati kultúra keveredése, amely a Meiji restauráció óta zajlik, de igazán a II. Világháború után indult be. A nyugati világ és kultúrája sok ázsiai országban eresztett gyökeret, de egyikben sem eredményezett olyan látványos jelenségeket és kontrasztokat, mint Japánban. Egyrészt azért, mert Japán sosem volt gyarmat (bár a háború utáni néhány év tekintetében egyesek ezt megkérdőjelezik), másrészt azért, mert kevés olyan homogén nemzet van, amely annyira büszke saját hagyományaira és kultúrájára, harmadrészt azért, mert kevés olyan zárkózott, belsőleg „elnyomott”, és egyben bonyolult lélek van, mint a japán. A japán lélek egy igazán modern lélek abban a tekintetben, hogy egyszerre vágyik kapcsolódni az örökölt hagyományhoz és az újonnan tapasztalt, kívülről jövő, merőben eltérő dolgokhoz. És a lélek fejlettségi szintjétől függően, azon stádiumokban, amikor a kettőt (illetve sokat) nem tudja összeegyeztetni, harmonikus egésszé formálni, látványosan teszi le voksát egyik vagy másik mellett, váratlanul extrovertált magatartás kíséretében, hogy aztán idővel (jó esetben) megtanulja kezelni, harmonizálni a tapasztalt világokat. És ez az út – mind a kezdeti látványos állásfoglalás, mind a harmóniához vezető folyamat, mind a harmónia elérésének állapota – kontrasztokkal van kikövezve, mely kontrasztok azonban az út fázisától függően lehetnek nevetségesek, esetleg zavaróak, vagy adott esetben természetesek és magától értetődőek.

Nem célom részletesen kielemezni az okokat, bemutatni a folyamatokat, levonni a következtetéseket. Azt inkább a szociológusokra bíznám. Szándékom inkább ízelítőt adni az érdeklődőknek, teljesen esetleges módon kiválasztva néhány érdekes fogást erről a végtelen étlapról. Itt van például a kávézó, ahol épp most ülök. Öt asztala van, a sarokban egy saját kávépörkölő gép, a falakon fekete-fehér fényképek az 50-es és 60-as évekbeli Párizsból, Rómából, New Yorkból és Chicagóból, a polcokon kortárs design és építészeti könyvek, a pulton pedig bakelit lemezjátszó, amelyből analóg módon szólnak a mesterien válogatott jazz klasszikusok. A több száz lemezből álló gyűjtemény tökéletes, a tulajdonos pedig mesterien ért mind a jazzhez, mind a kávéhoz. Elsőre olyan, mintha nem is Tokióban lennék, hanem valahol az amerikai kontinens északi részén, talán New Yorkban, talán Chicagóban. És hogy honnan tudom, hogy mégis Tokióban vagyok? A tulajdonosból, aki olyan aprólékos figyelemmel és precizitással készíti el és szolgálja fel a kávét, mély tiszteletet tanúsítva és mutatva közben mind a kávé, mind a vendég iránt, amilyenre csak a japánok képesek, igazi japánként viselkedve. Tökéletes kontraszt van a bonyolult és egyszerre improvizatív, szabad jazz szólamok, a dél-amerikai pezsgést és lazaságot sugárzó kávé, valamint a japán finomság és visszafogottság között. És mégis, valahogy tökéletes harmóniában is vannak. Ez a kávézó egyértelműen az útkeresés jobbik felén helyezkedik el, ahol a kontrasztok oly magától értetődő szimbiózisban vannak, mindenféle hivalkodás nélkül, egyszerűen, finoman, és mégis határozottan és egyértelműen. Az egyik kedvenc helyem Tokióban. (Ha valaki erre jár: Asylum Coffee Roasters, az Ebisu negyedben.)

Aztán ott van az újévi ünnepség, amelyen pár napja a nővéremmel és néhány barátunkkal vettünk részt. Elöljáróban a japánokról tudni kell, hogy nem igazán vallásosak a mi értelmezésünk szerint: egyes kutatások szerint a lakosság több mint 50%-a nem tartja magát vallásosnak. Ennek ellenére a spiritualitás, illetve a vallásokhoz (buddhizmus és sintó – ez utóbbi nem is vallás persze, a fogalom klasszikus értelmében legalábbis) egyedi, igazi japán módon kapcsolódó babonák és szertartások fontos részét képezik a társadalomnak és a mindennapoknak. Ez önmagában egy nagyon érdekes kontraszt, és így külső szemmel megfigyelve, egészen természetesnek tűnik, a japánok látszólag jól megvannak a saját, japános spiritualitásukkal/”vallásosságukkal”, szertartásaikkal és hagyományaikkal. Az egyik ilyen japános dolog, hogy szilveszterkor meglehetősen sokan buddhista templomba mennek, és ott várják az újévet, majd 1-jén sintó szentélyt látogatnak. Mindkét helyen „természetesen” az adott „vallás” (az idézőjel a sintoizmusnak szól) szertartásait követik, miközben sokan közülük nem is tartják magukat vallásosnak. És ez itt teljesen természetes.

Szilveszter éjjel mi is ellátogattunk az egyik legnagyobb buddhista templomhoz, közvetlenül a híres-hírhedt „Tokyo-tower” lábánál. És ismét a kontrasztok. Először is az este/éjszaka legfontosabb eseménye a templom nagy harangjának 108 alkalommal történő megkongatása volt. Ez a buddhizmus szerinti 108 bűntől való megtisztulást szolgálja, tehát meglehetősen mély, spirituális, vallásos szertartásról van szó. Japán tálalásban ez úgy néz ki, hogy a templom udvara tele van büfékkel, hagyományos japán gyorsételekkel (polipkar tésztagombócban, avagy a takoyaki; csirkenyárs, avagy a yakitori; sült tészta, avagy a yakisoba; valamint az égvilágon mindent tartalmazó japán palacsinta, az okonomiyaki), valamint az édes, meleg amazakéval, és a kevésbé édes, de annál ütősebb szakéval. Vigalom van, igazi matsuri hangulat, mintha egy vásáron lennénk, egy távol-keleti majálison, hogy aztán éjfél előtt olyan tömeg keletkezzen, amelyben nemhogy megmozdulni nem lehet, hanem folyton próbálod kitalálni, éppen kinek, milyen testrészét tapogatod önszántadon kívül, és vajon egy csinos lány, vagy egy idősödő bácsi csípőjét érzed a hátsódnak feszülni, miközben örülsz, hogy európai létedre legalább egy fejjel vagy magasabb minden japánnál, és így jutsz némi levegőhöz. A tömeg meglehetősen nagy része persze nem japán, hanem külföldi turista, ami teljessé teszi ezt a kontraszt-mozaikot, hiszen amint éjfélt üt az óra, a külföldiek hangos örömmámorban törnek ki, míg a japánok lecsendesednek és a 108 bűntől való megtisztulásra koncentrálnak, miközben a papok szertartásosan kongatják a harangot. A kontraszthoz pedig itt a tökéletes látkép: a hagyományt, a vallást, a spiritualitást, a régit szimbolizáló templom, és mögötte a magasba nyúló, csillogó-villogó „Tokyo-tower”, a modern Tokió egyik jelképe a sok közül.

Az igazán vicces kontrasztokat azok a többnyire fiatal japánok produkálják, akik a saját útkeresésük elején tartanak. Ott vannak például az Amerika-függő rock ’n’ roll és rockabilly arcok, akik a hétvégéken forgalmas parkokban és tereken összegyűlnek, Elvis-frizura és bőrdzseki a helyén, régi magnó a háttérben, amelyből szól a kedvenc zene, és ők kört alkotva táncolnak, azt gondolván, hogy iszonyatosan menők, miközben egy nyugati szempár számára vicces paródiának tűnik az egész.

Aztán ott vannak az anime- és manga-őrölt cosplayesek, akik minden hétvégén beöltöznek több százezer forintot érő tökéletes jelmezeikbe, és a Daiba sziget partján található csendes, visszafogott Aomi-park gyepén illetve fái között készítenek és/vagy készíttetnek magukról profi minőségű fényképeket mindenféle pózokban. Nem tudom szavakkal leírni azt az egyszerre bizarr és gyermekien vicces hangulatot, érzést, állapotot, mint amikor a hétvégi nyugodt, tengerparti futásom során megelevenedett anime-figurákat kerülgetek.

És ott vannak a japán „kawai” (cuki) tinilányok is, akik egy egészen egyedi divat szerint öltözködnek. Miniszoknya, kilátszó combfix vagy térdharisnya, magas sarkú – nem kell mondanom, milyen típusú nőkre emlékezteti ez a nyugati világban nevelkedett férfiúkat, és mégis, az igazi, érett nőiesség teljes hiányával párosul ez, olyannyira, hogy a lányoknak nem is célja nőiesnek és kihívónak, vonzónak lenni, és nem is lehet, hiszen a japán férfi fél a nőies nőktől, csak a cuki kislányhoz van bátorsága. Teljes kontraszt van az öltözködésük és a viselkedésük között, legalábbis számunkra, de itt ez is teljesen természetes.

Sőt, Tokióban az az egyik jó dolog a sok közül, hogy itt bárhogy fel lehet öltözni, bármit fel lehet venni, bárhogy meg lehet jelenni az utcán, nem fog megbotránkoztatni senkit, a legtöbb járókelő meg sem fogja nézni az illetőt, akármilyen furcsa is az öltözéke, leginkább a külföldiek ámulnak és bámulnak, esetleg mosolyognak vagy nevetnek. Pár napja például a metrón utazott egy negyvenes férfi, deréktól felfelé teljesen hétköznapi külsővel: férfi pulóver, rövid haj, bajusz és szakáll, semmi különös. Deréktól lefelé azonban miniszoknyát viselt, térdig érő női harisnyát és magas talpú női cipőt. Teljesen Eddie Izzard feelingem volt, csak hogy rajtam kívül senki rá sem nézett a fickóra, teljesen természetes volt mindenki számára. Legalábbis a felszínen.

Hát igen. Ezek vannak, ilyenek vannak, és még sok minden más is. Végtelenül hosszan lehetne írni az itteni érdekességekről, különösen a kontrasztok tükrében. De egy végtelenül hosszú blog bejegyzés helyett, csak egy apró ízelítőt akartam adni, és akit ez az egész világ kíváncsivá tett, javaslom, hogy jöjjön el Tokióba, jöjjön el Japánba, és élje meg saját módján ezeket a csodálatos kontrasztokat.

Hajrá!