Úton

Elindultam. Úton Tokióba, egy éves tanulmányi ösztöndíjam helyszínére. Helsinkin keresztül utazom, és épp a finn főváros repülőterén, egy Starbucksban várok a járatomra. Nagy bögre forró csoki és egy isteni csokis muffin a társaságom – oishii! (Nem tudom meghazudtolni önmagam, egyszerűen szükségem van a napi csoki adagomra. Nyugodtan nevezhetjük függőségnek is.)

Fura érzés ez az egész. Egyrészről olyan hihetetlenül kicsinek tűnik a világ. Pár órája még a budapesti lakásomban, a jól megszokott ágyamban aludtam, lefekvés előtt anyám főztjét vacsoráztam és a barátoktól kapott magyar csokikat ettem (megint a csokik – tudom, nem normális). Most itt vagyok egy másik világvárosban, és több száz, a világ minden tájáról érkezett ember vesz körül: európaiak, amerikaiak, ázsiaiak, afrikaiak. És ezek is annyira tág fogalmak, hiszen annyi különböző nemzetet, kultúrát és szokást foglalnak magukban. Pár óra múlva pedig már a világ túlsó felén leszek, a felkelő nap országában, egy olyan kultúrában, amely legalább olyan távol van a személyiségem alapját képező európai kultúrkörtől, mint tőlem a néptánc (és most elnézést kérek a néptáncosoktól, írhattam volna a sárgadinnyét is). És észre sem fogom venni, és már ott fogok élni, az ott élő emberekkel fogok osztozkodni a mindennapokban, az lesz a valóságom. Régen az emberek hónapokig hajóztak, hogy ilyen messzire jussanak, és közben feldolgozhatták a távolság fogalmát, gondolkodhattak a jelentésén és jelentőségén (bár kétlem, hogy minden, víz helyett rumot fogyasztó matróz végigfilozofálta az utakat), most meg néhány, viszonylagos kényelemben és luxusban eltöltött óra kérdése az egész. (Igen, luxus, még a sima turista osztály is, főleg összehasonlítva a pár száz évvel ezelőtti hajóutakhoz, vagy a világ igen nagy részét jellemző nyomorhoz).

Másrészről viszont olyan hihetetlenül nagynak és ismeretlennek is tűnik egyszerre ez a világ. Elnézve az indulásokat jelző tábla célállomásait rá kell jönnöm arra, hogy a világ sok részére lehet, hogy soha nem fogok eljutni. Pedig igyekszem! Szerencsém volt több helyet látni és megismerni, mint az emberek igen nagy többségének, és mégis… És nagynak tűnik a világ azért is, mert olyan sok minden olyan távoli, olyan felfoghatatlan. Pár perccel ezelőtt az Indexen olvastam híreket: harcok és tömegsírok Ukrajnában, víz- és élelemhiány sok afrikai országban, fegyveres konfliktusok Irakban és Szíriában, olvadó jégtakaró a sarkköröknél, és így tovább. És én itt ülök egy kávézóban, békésen eszem és iszom, legnagyobb problémám a viszkető vállam, és elnézve a körülöttem lévő embereket, az az érzésem, hogy ők most egyáltalán nincsenek elfoglalva ezekkel a kérdésekkel és dolgokkal, egy részük lehet, hogy soha nem is gondolkodott és nem is fog gondolkodni a világról és annak problémáiról egy picit is tágabb kontextusban. Mintha a háborúk, a nyomor, a szegénység nem ennek a világnak a problémái lennének, hanem távoli bolygók, távoli univerzumok sajátjai. Hihetetlen kontraszt van az általam tapasztalt valóság, és (sajnos) sok más ember által tapasztalt sokkal kevésbé békés, boldog valóság között. Kíváncsi vagyok, hogy van-e olyan ember most itt a helsinki repülőtér Starbucks kávézójában, aki hasonló dolgokon gondolkodik, aki hasonlóan hálás a jólétért, amiben él.

Fura dolog a mai világunk technológiai és technikai előrehaladottsága, fejlettsége, és különösen a közlekedés és az Internet. Lehetőségünk van rövid időn belül eljutni a világ bármely pontjára, és információhoz juthatunk szinte bármiről, ami a világban zajlik. Sokszor úgy érezzük (én legalábbis mindenféleképpen), hogy ezáltal egész jól ismerjük a világot, amelyben élünk, holott így is valójában olyan keveset tudunk, olyan keveset látunk, olyan keveset értünk. Úgy hihetjük, tudjuk, mi zajlik Ukrajnában vagy Irakban, holott valójában fogalmunk sincs róla. Úgy érezhetjük, tudjuk, milyenek a japánok, holott csak a felszínt és sokszor csak a sztereotípiákat látjuk. Úgy gondolhatjuk, értjük milyen szegénységben és nélkülözésben élnek embereke millió, és tudjuk, az nekik milyen lehet, pedig annak a közelében sem járunk.

A média, különösen a televízió és az Internet behozza a nappalinkba a világot, lekicsinyíti számunkra, elérhetővé teszi, közel hozza. Ám amint kikapcsoljuk a tévét, fölállunk a számítógép elől, zsebre rakjuk a mobiltelefont, és kilépünk az utcára, majd körbenézünk, rájövünk milyen hatalmas, sőt, végtelen ez a világ. Ezért utazom sokat, és ezért utazom most is. Minél több különböző, új, addig ismeretlen helyen kilépni az utcára, körbenézni, és rácsodálkozni a világunk végtelenségére, szépségére és sokszínűségére; újra és újra szerelembe esni a természettel, az emberrel, a világgal.

Mellettem – immár a repülőn – egy japán lány építészetet tanul, és lakás-alaprajzokat vázol, eszembe juttatva, ahogy nyolc évesen apukámat utánozva rajzoltam le szabadkai lakásunk alaprajzát, az ablakon kinézve pedig látom, ahogy a nap utolsó sugarai is lassan visszahúzódva engedik, hogy az eddig aranyló szibériai síkság nyugodt álomba merüljön. Szerelmes vagyok a világba, szerelmes ebbe a pillanatba.