Találkozások - 1. rész

Szerda kora délután volt. Az utolsó pillanatban mondták le egy várva várt programomat, ami miatt bosszús lettem, de hamar sikerült újraprogramozni a napomat. Épp teljes pompájában virágzott a cseresznye Tokióban, így eldöntöttem, hogy meglátogatom a Hibiya parkot, majd körbesétálom a mellette található hatalmas császári palotát, ugyanis a palota nyugati és északi oldala mentén rengeteg cseresznyefa található.

A Hibiya park érdekessége, hogy hatalmas mérete ellenére alig van benne cseresznyefa. És talán épp ezért, az a kevés cseresznye, melyet mégis elültettek a parkban, színpadi dívaként emelkedett ki a zöldellő fák sűrűjéből, hogy teljes odafigyelést igényelve parádézzon a látogatók előtt. Ott találkoztam a legszebb cseresznyefával. Pontosabban a kedvencemmel. Egy pici tó partján állt, melynek a túlpartján találtam meg a tökéletes helyet a megcsodálására. Leültem egy nagy kőre, és csak néztem. Néztem, ahogy határtalan önbizalommal pózol a tóparton, teljesen tudatában annak, mennyire gyönyörű, és hogy mindenki szerelmes belé, mert sokkal különlegesebb és izgalmasabb bárki másnál a környezetében. Egyetlen szó jutott eszembe, miközben ott ücsörögtem a sziklán, és törölgettem homlokomról a halkan szemerkélő eső cseppjeit: tökéletes.

A Hibiya parkbéli szerelembe esésem után lassan körbesétáltam a császári palotát. Szebbnél szebb cseresznyefákkal találkoztam a várárok partján, és azon gondolkoztam közben, mennyire szerencsés vagyok, hogy elmaradt az aznapi programom, mert így megtapasztalhattam ezt. Nem tudom, van-e sors, vagy az élet véletlenszerű események füzére. De egyre gyakrabban fog el olyan érzés, hogy sok minden nem véletlenül történik velünk. „Csak” annyi dolgunk van, hogy megértsük, és hálásak legyünk azért, amit kapunk.

A séta végén eleredt az eső. Sűrű esőköpeny borította be a palota keleti oldalán található Tokió-állomás környékét, és a hűvös és mégis elbűvölő felhőkarcolókkal teli Marunouchi negyed utcáit. A magas irodaházak és bevásárlóközpontok rengetege rejt azonban egy titkos menedéket. A Mitsubishi régi, vöröstégla-épülete mögött egy apró kert található, európai kávézókkal, étteremmel és pékséggel. Egy francia pékségbe menekültem az eső elől, és az ablakban ülve, a kávémat szürcsölve folytattam egyik kedvenc regényemet, A szél árnyékában-t Zafóntól.

Nem sokkal később másvalaki is a pékségbe tévedt az eső elől menekülve. Egy fiatal, barnahajú, európai lány volt. Nem tudtam nem észrevenni, mert percekig bolyongott a pékségben hely után kutatva, tálcával a kezében. Végül mellém ült le. Az volt az egyetlen szabad hely. Amint elkezdte lapozgatni a különböző prospektusokat, tudtam, hogy egy turistáról van szó, aki nemrég érkezhetett Japánba. Percekig gondolkodtam, megszólítsam-e. Úgy tettem, mintha olvasnék, de közben azon járt az agyam, mit mondhatnék neki, hogy elkezdjek egy épkézláb beszélgetést. Végül összeszedtem a bátorságom, és elég sablonos módon megkérdeztem, turista-e, utazik-e.

A szánalmasba hajló első kérdésből egy nagyon jó beszélgetés lett. Megtudtam, hogy Katerinának hívják, hogy görög származású, de Londonban született és nevelkedett, hogy irodalmat és művészettörténetet tanult (szakterülete az orosz balett), és igen, valóban turista, aki két hétre jött Japánba, egyedül. Aznap estére mindkettőnknek volt programja, másnap pedig ő utazott Kamakurába, a régi fővárosba, egy egynapos túrára. Mivel az azt követő napon, pénteken volt utoljára Tokióban, megbeszéltük, hogy együtt töltjük a napot, és körbevezetem néhány helyen a városban.

Pénteken végül délután találkoztunk. A forgalmas Shinjuku kellős közepére sikerült megbeszélni a találkozót, mely majdnem nem jött össze, köszönhetően az ő rossz helyismeretének. Végül negyven perc várakozás után már azon voltam, hogy hazaindulok, amikor hirtelen megjelent. Kislányos zavar ült az arcán, ami miatt fel sem ismert azonnal. Muszáj volt nagyot mosolyognom, amit persze észrevett, és még jobban elvörösödött. Így indultunk neki a város felfedezésének.

Először a Shinjuku északi részén található szórakozó-negyedbe, a Kabukichoba mentünk. Kabukicho legkülönlegesebb része a Golden Gai, amely egy öt-hat szűk utcából álló blokk, alacsony, régi házakkal, amelyeket a tulajdonosaik nem engedtek lerombolni a környék rehabilitálása során. A házak már évtizedek óta pici, különleges, egyes esetekben bizarr bárokat rejtenek. Van itt minden: whisky-bár, jazz-bár, koktél-bár, erotikus bár, horror-bár. A helyek különlegessége, hogy mindegyik jellemzően egy bárpultból, és az előtte álló négy-öt bárszékből áll. Ennél több ember nem nagyon fér el bennük, így sok közülük amolyan privát-bárként működik, törzsvendégekkel. Betérni csak a megfelelő társaságban javasolt.

A Golden Gait elhagyva a Tokyo Metropolitan torony irányába indultunk. A toronyház tetejéről ugyanis gyönyörű kilátás nyílik a városra. Szomorúan kellett konstatálnunk, hogy a toronyház zárva volt, ám ha már a környéken voltunk, úgy döntöttünk meglátogatjuk az Elveszett jelentés c. film cselekményének helyszínéül szolgált szállodát. Én magam sem jártam még soha benne, így örültem Katerina hirtelen ötletének. A szálloda felé közeledve észrevettük, hogy egy üvegfalú külső lift közlekedik az épület oldalán. Összenéztünk, és egy-egy bólintással és apró mosollyal adtuk egymás tudtára, hogy ugyanaz jár a fejünkben: fel kell menni a lifttel a legfelső szintre, és meg kell csodálni a várost a liftből, majd a felső szint ablakaiból.

Belépve a szállodába, azonnal a hatalmas csillárra tévedt a tekintetünk, amely az előcsarnok fölött lógott. Olyan elegancia és luxus áradt mindenből, a vendégekből, a tér kialakításából, a dekorációból, a méretekből, az alkalmazottakból, amilyenben egyikünknek sem volt még úgy igazán része, és lehet, hogy soha nem is lesz. Idegen sejtek voltunk abban a hatalmas testben, és azon voltunk, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. Mégis, az érzés, mely leginkább eluralkodott bennem (és szerintem benne is) a szabadság érzése volt. Olyan láthatatlan láncokat és súlyokat éreztem szinte mindenkin a szállodában, hogy úgy éreztem, mintha szabad madárként repülnék, miközben a lift felé igyekeztünk. Meg gyereknek éreztem magam, aki csínytevésre készül.

Óvatosan besurrantunk a liftbe, és nagy szerencsénkre egyedül találtuk magunkat benne. Megnyomtam a legfelső szint gombját, majd megfordultunk, és visszafojtott lélegzettel néztük az elénk táruló látványt. A lift egyre feljebb és feljebb kúszott, az arcunkon pedig egyre szélesebb mosoly virított, ahogy lassan elénk tárultak a koraesti Tokió fényei. Az emelkedő liftnek köszönhetően úgy éreztük, hogy egy égi palota felé repülünk. Egy palota fent a magasban, a felhők közt, mint Miyazaki rajzfilmjében Laputa, ahonnan a világ bajain, bűzén és mocskán felülemelkedve csodálhatjuk a világ szépségeit. Különleges élmény volt onnan a magasból szemlélni a várost, csendben, olyasvalaki társaságában, akit alig ismertem, mégis, olyan volt, mintha már régóta ismernénk egymást, valahonnan a távoli múltból, egy másik életből.

Elmúlt este kilenc óra, mire az égi palotából visszatértünk a földre. Utolsó állomásunk felé vettük az irányt: Nakameguro. A Shibuya és Ebisu negyedektől nyugatra található Meguro folyó mindkét partján, több kilométeren keresztül ültettek cseresznyefákat. Cseresznyevirágzás idején ez Tokió legszebb része, a folyó felső része pedig egyben egy izgalmas szórakozó-negyed, számos menő étteremmel, bárral, egyedi divatüzletekkel, kávézókkal. Lampionok százai világították meg a gyönyörű cseresznyevirágokat, miközben hatalmas tömeg hömpölygött a folyó mindkét partján, élvezve a látványt, de egyben az oda kitelepült streetfood-standok kínálatát is, meg a part menti bárok, éttermek és kávézók hangulatát. Fiatalok járnak ide, a mi korosztályunk, így nagyon jól éreztük magunkat. A Gozsdu-udvar környékéhez tudnám hasonlítani.

Egy könnyed vacsora után valami édesre vágytam, így lecsaptam a lehetőségre, amikor az egyik kávézó reklámtábláján megláttam, hogy forró csokit szolgálnak fel, bourbonnal és fahéjjal. Katerina csak egy kóstolót kért belőle, de amint belekortyolt, rájött, hogy neki is kell egy, így egy perccel később mindketten forró csokival a kezünkben ültünk a folyóparton. Mindenféléről beszélgettünk. Nem volt nehéz témát találnunk, mert egy hullámhosszon járt az agyunk, és könnyen kapcsolódtunk egymás gondolataihoz. A forró csokis beszélgetés utolsó témája a sorsszerűség volt. Azon agyaltunk, van-e sors, vagy minden csak véletlen, vagy valahol a kettő közt van-e az igazság. Ahogy e bejegyzés elején, neki is elmondtam, hogy fogalmam sincs az igazságról, azonban egyre gyakrabban van bennem olyan érzés, hogy bizonyos dolgok, sőt, sok dolog nem véletlenül történik, és oka van. Erre ő visszakérdezett, hogy mi volt a mi találkozásunk értelme. Rövid gondolkodást követően elmondtam neki, hogy pár nappal korábban ugyanitt jártam, a cseresznyefákat bambulva egész álló nap, és azon gondolkodtam, hogy mennyire jó egy ilyen élményt olyasvalakivel megosztani, akit valamilyen módon közel érzünk magunkhoz, akinek a lelke közel áll a miénkhez. A találkozásunk értelme az volt, hogy egy rokon-lélek társaságában, és ahhoz kapcsolódva csodáljuk meg Tokió legszebb cseresznyevirágait, és tapasztaljuk meg Tokió csodáit, ezzel téve igazán különlegessé és felejthetetlenné az élményt.

A Yamanote vonal utolsó aznapi járatával indultunk haza. Nekem a Shimbashi állomáson kellett leszállnom, hogy a Yurikamome vonalra váltva jussak vissza a lakásomhoz, míg ő továbbment a Yamanotéval. A vonaton (héven, ha úgy tetszik) megöleltük egymást, és elbúcsúztunk. Átültem a Yurikamome vonalra, egy ablak mellé süppedtem, és bámultam a Tokió-öböl éjszakai látképét, miközben az együtt töltött napon gondolkodtam. Tudtam, hogy egy egyszeri találkozás volt, és könnyen lehet, hogy soha többé nem találkozunk, vagy ha igen, az valahol a távoli jövőben lesz. Olyan volt ez, mint a japán teaszertartás. Sen no Rikyu mester, a japán teaceremónia szülőatyja úgy fogalmazta meg a szertartás mögötti filozófia lényegét, hogy az életünkben gyakran vannak egyszeri találkozások, olyan emberekkel, akikkel talán soha többé nem találkozunk. Egy ilyen egyszeri találkozást olyan különlegessé és széppé kell tenni, amennyire az lehetséges, hogy mindkét fél örömöt leljen benne, és boldogsággal emlékezzen vissza a közösen eltöltött rövid időre.

Katerina, köszönöm neked ezt az emlékezetes tokiói teaszertartást.