Véletlen?

Japánban az a csodálatos, hogy bárhová megy az ember, rengeteg csodával, gyönyörű dologgal, izgalmas felfedezni valóval találkozik. Garantált a maradandó élmény, függetlenül attól, hogy egy modern nagyvárosról, vagy egy vidéki kisvárosról, esetleg egy faluról, vagy egy erdőről, egy hegyről, egy folyóról, vagy egy tóról van-e szó. Ez részben annak köszönhető, hogy nagyon gazdag az ország, a nép kultúrája, részben annak, hogy elképesztő mértékben törődnek az emberek a saját környezetükkel, részben pedig annak, hogy nagyon tevékeny, nagyon aktív emberek a japánok. És persze elvitathatatlanok a természeti, földrajzi adottságok.

Egyik célom ittlétem során minél többet felfedezni nemcsak Tokióból, hanem a japán vidékből is. Volt szerencsém ellátogatni egy izgalmas fesztiválra Kawagoe városkában, egy nagyszerű borfesztiválra Ashikagaban, a Sakurajima vulkánhoz Kagoshimaban, jégszobor fesztiválokra Hokkaido szigetén, és számos egyéb gyönyörű helyre. A legmaradandóbb élmény ezek közül a Narában és környékén eltöltött hétvége volt.

Nara az egyik régi fővárosa Japánnak, nem messze Kyototól helyezkedik el. Különlegessége a sok gyönyörű, nagyon régi templom és szentély, egy hatalmas Buddha-szobor, amely a szent helyekkel együtt egy meseszép parkban helyezkedik el, valamint a parkban szabadon mászkáló, és a városba is bemerészkedő, több ezer őz. Mivel kora reggel, napfelkelte előtt érkeztem, néhány felejthetetlen órát töltöttem el a parkban úgy, hogy teljesen egyedül járhattam körbe a hatalmas park templomait és szentélyeit. Az őzek voltak a társaságom.

A nap attrakciója a különleges fesztivál volt, amire igazából érkeztem: a park mögötti hegy felgyújtása. Egy nagyon régi hagyományról van szó, amelynek azonban nem tisztázott az eredete és jelentése. Egyesek szerint a hegy két oldalán álló templomok papjai közötti területi vita következménye volt az első ilyen tűzgyújtás, mások szerint viszont pusztán a vaddisznók elkergetése végett tettek így a környéken élők. Akárhogy is, az élmény varázslatos. Nehéz szavakkal leírni a koromsötét estében lángra lobbanó hegy látványát, és az általa kiváltott érzést. Teljesen beszippantott a természet erejének megnyilvánulása. Mintha az erdő szellemei táncoltak volna teljes transzban, pillanatok alatt felemésztve közben a teljes hegyet, hogy végül füst formájában a magasba emelkedjenek, és egy hatalmas öleléssel beleolvadjanak a csillagos égbe…

A túrának mégsem ez volt a fénypontja számomra, hanem a második nap. A második napon tapasztaltam meg ugyanis az igazi vidéki Japánt, azt a Japánt, amit a sok film és rajzfilm alapján magamban elképzeltem.

Még előző éjjel, a szállodában, azon gondolkodtam mit csináljak a második napon. Teljesen véletlenül akadtam rá Iga-Ueno városkára, mely Narától Keletre helyezkedik el, túl a hegyeken, úgy másfél órányira vonattal. Iga-Ueno a nindzsák egyik székhelye, pontosabban az Iga-nindzsák, az Iga-klán korábbi központja. Kihagyhatatlan kalandnak tűnt azon nyomban. Rögtön eszembe jutott egy régi történet.

Úgy 9 éves lehettem, még Szerbiában (Jugoszláviában) laktunk, és igazi karate reménység voltam. Az edzőm úgy döntött, elvisz magával egy szemináriumra, amit Koszovó déli részén tartottak, az ország legjobb feketeöves karatékái számára. Az edzőm meg akart engem mutatni nagymesterének. Én persze nem igen akartam menni, hisz a karate nekem csak játék volt, illetve valami, amitől Jean Claude Van Damme-nak, vagy éppen Amerikai Nindzsának érezhettem magam. (Ugye megvan még az Amerikai Nindzsa I – IV, Michael Dudikoffal? A csodás VHS korszak…) Anyukám végül úgy beszélt rá az útra, hogy adott egy 5 német márkás pénzérmét, és azt mondta ezzel a pénzzel vehetem majd meg a Japánból érkező igazi nindzsáktól a nindzsa-ruhámat. Minden egyes nap szemléltem az eget, azt figyelve, mikor érkezik a repülőgép a japán nindzsákkal, és közben azon agyaltam, vajon hol fognak leszállni, tekintve hogy hegyek vettek minket körül. A nindzsák sajnos sosem jöttek, én pedig egy apró lépéssel közelebb kerültem a felnőtté váláshoz. És persze feladtam az álmomat, hogy nindzsákkal találkozzak.

És aztán tessék, itt vagyok Japánban, Narában, másfél órára a híres Iga-nindzsák központjától. Ez nem lehet véletlen! Vagy mégis? Nem tudom, de az érzés benne határozottan az, hogy ez bizony nem véletlen. Beteljesül, ami 20 éve Koszovóban elillanni látszott.

Iga-Uenoba nem könnyű eljutni, hogy is lenne, hisz a nindzsák székhelye volt! Narából elvonatoztam egy kisebb városba, majd ott egy másik vonatra szálltam. És itt kezdődött az álomszerű valóság. A vonat ugyanis egy egyetlen kocsiból álló pici vonat volt, amelyen a vezető volt egyben a jegyárus és jegyszedő is, és látszólag minden utasát személyesen ismerte (a szőrös szerb idegent leszámítva). A vonat meseszép tájon keresztül zakatolt lassú, kényelmes tempóban Iga-Uenoig. Hegyek, folyó, rizs- és teaföldek, régi japán házak, őzek, rókák és nyulak, és mosolygó, kedves vidéki japán emberek. Hirtelen egy Miyazaki rajzfilm szereplőjének éreztem magam.

(A kép nem a sajátom.)

Iga-Uenoban egy másik helyi vonatra kellett átszállnom, mely a több községből összenőtt város azon részébe vitt, ahol a hajdani nindzsák rejtekhelye volt. Már a vonat maga is mutatta, hogy közel vagyok a nindzsák földjéhez.

(A kép nem a sajátom.)

Amint leszálltam a nindzsa-vonatról, egy álmos, és elsőre unalmas kis város képe rajzolódott ki előttem. Nem voltam benne biztos, hogy érdemes egy egész napot ott tölteni. Aztán megfordultam, és egy gyönyörű, régi szamuráj kastély meredt rám egy domb tetejéről. Ledöbbentem, mert nem erre számítottam. Imádom a régi japán építészetet, és ezeknek a csodaszép kastélyoknak a stílusát, így széles mosollyal az arcomon másztam meg a dombot, és haladtam a kastély felé. Bármilyen meglepő is, de a Japánban eltöltött öt hónap alatt még nem volt szerencsém ehhez hasonló szamuráj kastélyban járni, úgyhogy nagy volt az izgalom.

A kastély persze tele volt nindzsákkal: számos látogató – felnőttek és gyerekek egyaránt – nindzsa ruhában érkezett a kastélyba, amolyan vasárnapi családi kirándulásként. El is gondolkoztam rajta, hogy itt a nagy lehetőség párbajozni egy nindzsával, de mivel az egyetlen külföldi voltam a környéken, megijedtem a túlerőtől. Vicces látvány volt mindenesetre látni, ahogy emberek kortól és nemtől függetlenül nindzsának öltöznek, és így mászkálnak a városban. Pár tinédzser még a falra mászást is gyakorolta nindzsa módra.

Végezvén a kastéllyal, valami miatt úgy gondoltam, hogy az volt a nindzsák központja, így elindultam visszafelé a városba. A visszaúton megláttam egy régi, ütött-kopott shinto-kaput (torii), és le akartam fényképezni. Amint közelebb léptem hozzá, észrevettem, hogy a háttérben sok nindzsának öltözött ember mászkál. Közelebb mentem, és kiderült, hogy a nindzsa központ valójában ott van, míg a kastély a helyi szamuráj-család lakhelye volt. Beléptem a házba, és hirtelen visszarepültem az időben, belecsöppentem a 16. századi Japán titkos világába. Csapóajtók, rejtekhelyek, titkos szobák, mozgó falak, varázslatnak tűnő módszerek és technikák, shurikenek és nunchakuk, kardok és maszkok. Olyan volt, ahogy kilenc éves koromban elképzeltem.

(A kép nem a sajátom.)

(A kép nem a sajátom.)

Hatalmas elégedettséggel hagytam el a városka fölé tornyosuló dombot, és úgy sétáltam vissza a központba, hogy már nem számítottam semmire a várostól, nem gondoltam volna, hogy tud ennél többet adni, és ennyivel is bőven beértem volna. De volt még pár órám a vonatig, úgyhogy valahogy el kellett ütnöm az időt. Eldöntöttem, hogy elkezdek céltalanul bolyongani a városban, és lesz ami lesz.

Pár száz métert követően észrevettem, hogy feltűnően szabályosak az utcák, olyan Manhattan-szerű, de régi, hagyományos japán házakkal. Nem hittem a szemeimnek. Hamar rájöttem, hogy ez egy nagyon régi japán városka, amelyben valahogy fennmaradtak a régi házak, és minden úgy nézett ki, mint 150-200 évvel ezelőtt. Pontosan így képzeltem el egy városkát a virágzó Edo-korban. És a házak nem csak máig is használt lakhelyeket rejtegettek, hanem pici, érdekes üzleteket, hagyományos japán ételekkel és árukkal: rizsből készült édességek, kalligráfia kellékek, kimonók, legyezők, kerámia.

Tátott szájjal és széles vigyorral mászkáltam, amikor is megéheztem, de nem nagyon, csak valami édességre, valami finom, édes harapnivalóra. A pénztárcám azonban üres volt, semmi készpénzem nem maradt, és sehol nem találtam egyetlen ATM automatát sem. Nekem ráadásul nem is jó mindegyik ATM, a kártyámat csak bizonyos gépek fogadják be, amelyek azonban vasárnap délután rendszerint „zárva” szoktak lenni (igen, Japánban „bezárnak” az ATM automaták, nekik is van munkaidejük). Kicsit csüggedten álltam meg egy ház bejáratánál, de minden gondom elszállt, amikor benéztem a kapualjba: egy csodaszép, restaurált, régi szamuráj villát rejtettek a magas falak, amelyhez egy gyönyörű japánkert is tartozott. A villát a szamuráj család leszármazottai a városnak adományozták, és szabadon be lehetett menni. Mivel rajtam kívül nem volt más látogató, személyes tárlatvezetőm lett, akivel kézzel lábbal kommunikálva mentünk végig a teljes birtokon. Megint csak azt éreztem, hogy nem a mostban vagyok, hanem a 19. századi Japánban, és elképzeltem, ahogy a kertben felállított teaházban iszom a zöld teámat a ház urával, mélyen spirituális szertartás keretében. És mégis, ennél jobban aligha lehet a mostban lenni, élvezni a pillanatot, a környezetet, és teljesen beleolvadni.

(A kép illusztráció, sajnos nincs erről a konkrét házról képem.)

Mielőtt elköszöntem a tárlatvezető hölgytől, megkérdeztem van-e a környéken ATM, ami működik, és jó bele a kártyám. Nagy örömömre a következő sarokra mutatott, ahol valóban ott volt egy számomra tökéletes ATM. Véletlen? Hm, nem tudom. Szeretem azt hinni, hogy nem.

Még a szamuráj-villa hatása alatt voltam, amikor hirtelen megláttam egy pici boltot, izgalmasabbnál izgalmasabb japán ételekkel, elsősorban édességekkel. Egy öreg néni ült a pult mögött, és pakolgatta a portékáját. Az egyik polcos szekrényben megláttam a rizstészta gombócokat, a mochit, és kiválasztottam egyet, amelyik a legjobban tetszett. Fogalmam nem volt, mi lehet benne, úgyhogy rábíztam magam a véletlenre. Nem próbáltam megkérdezni. A mai napig nem tudom mi volt benne, de az biztos, hogy messze a legjobb mochi, amit valaha ettem, és egyben az egyik legjobb édesség ever. Talán volt benne egy kis dió, talán valami édesbab-krém szerűség is, talán egy kis vanília is, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy ott helyben elolvadtam a gyönyörtől. Véletlen? Hm, nem tudom. Szeretem azt hinni, hogy nem.

(A kép nem a sajátom.)

Még maradt úgy másfél órám a vonatig, de kicsit álmosodtam, úgyhogy megkívántam egy jó kávét, vagy egy jó gyömbér teát. Ugyan Tokióban virágzik a kávékultúra, egy ilyen pici városban azonban nem sokra számítottam. És gyömbérteát is ritkán kapni, a zöld tea a mindenük. Gondolom, már sejtitek, hogy mi történt ezután: pár sarokkal odébb megláttam egy kávéházat, és azonnal lecsaptam rá. De nem akármilyen kávéház volt ám! Nagy igényességgel, és nagyon jó ízléssel berendezett hely volt, mintha nem is egy pici vidéki városban, hanem Tokió legmenőbb negyedében lettem volna, a pultnál dolgozó srác pedig mesterien értett a kávéhoz, és tökéletesen beszélt angolul. A hangszórókból halkan szólt a jazz, és csodás illatok lepték be az egész teret. Persze, hogy volt gyömbértea, frissen, ahogy kell, és mellé házilag készített teasütemény. Nem jutottam szavakhoz. Véletlen? Hm, nem tudom. Szeretem azt hinni, hogy nem…

Ilyen ez a japán vidék. Egyszerre tradicionális és modern, és minden szempontból lenyűgöző. És akármerre megy az ember, nyugodtan rábízhatja magát a „véletlenre”. Elég elindulni, és nyitott szemekkel, nyitott szívvel járni az utcákat, mert garantált, hogy számos izgalmas felfedezésben, meglepetésben, élményben lesz részünk, függetlenül az útvonaltól. És ezt nem lehet megunni. Nem tudom, hogy véletlenül sikerült-e belebotlani ezekbe a helyekbe, és véletlenül kerültek-e az utamba ezek az élmények, események, helyek és emberek. Azt sem tudom, mi is pontosan a véletlen, és létezik-e olyan. De azon a napon, este, amikor felszálltam a nindzsa-vonatra, és elindultam vissza Nara irányába, azt éreztem, hogy ennek az útnak és ennek a napnak így kellett alakulnia, így volt megírva. És lehet, hogy több mint húsz éve, Koszovó felé haladva, át Szerbián, a zötykölődő buszon, miközben félálomban a Japánból érkező nindzsákra és a nindzsaruhára gondoltam, valójában ezt a napot láttam előre, ennek a napnak a képeit álmodtam meg.