Tokiói történet

Este tíz óra volt. Kendzsi kollégáinak nagy része akkor már hazament, de néhány asztal fölött még égett a lámpa. Talán hatan vagy heten maradhattak az irodában. Akármilyen furcsa is, de Kendzsi mindig ilyenkor szeretett a legjobban az irodájában lenni. Ilyenkor sokkal nyugodtabbnak érezte magát, mint bármikor napközben, sokkal felszabadultabb volt. Talán azért, mert nyomasztotta a tömeg ebben az „open-office” jellegű irodában. Nem volt hangzavar napközben, nem voltak kirívóan zavaró események vagy emberek. Egyszerűen csak nyomasztónak találta a tényt, hogy nyolcvanhat másik emberrel osztozik egy légtéren. Emiatt a legtöbb napon feszült volt, és nem tudott megfelelően koncentrálni a munkájára. Sokszor uralkodott el rajta olyan érzés, mintha az ő asztala körüli műanyag elválasztófalak milliméterről milliméterre közelednének hozzá, mintha a személyes kis tere apró, észrevehetetlen lépésekben folyamatosan zsugorodna. És úgy képzelte, hogy a kollégái azok, akik számára láthatatlan pillanatokban felállnak, és arrébb mozdítják saját „dobozuk” falait. De nem szervezett módon. Úgy gondolta, hogy nincs mögötte közös terv vagy koncepció, netalán konspiráció. Mindenki csak a saját kis terét igyekezett nagyobbá tenni. Mindenki, Kendzsit leszámítva.

Talán emiatt is maradt mindig az utolsók között az irodában. Amikor a kollégái nagy része már hazament, úgy érezte, hogy a falak vándorlása megállt, és a napközbeni folyamatos feszültség lassan elpárolgott. Olyan, mintha az iroda falai egy hatalmas, állandóan fészkelődő élőlény végtagjai lennének, és ilyenkor ez a különös organizmus nyugovóra tért, aludni ment. Ekkor tudott Kendzsi igazán dolgozni, és elvégezni azt a munkát, amit napközben kellett volna.

Épp a főnöke prezentációján dolgozott. Szumitomo úr két nappal később a Tokió Egyetemen készült előadást tartani a Tokiói Vámhivatal felépítéséről és működéséről fiatal jogászhallgatók számára. A főnöke mindig Kendzsit kérte meg prezentációinak elkészítésére. Bár a legtöbb kollégája lenézte az ilyen munkát, mondván, hogy asszisztensnek való, szellemi kihívás nélkül, de Kendzsi valójában szerette, akkor is, ha ezt soha nem mutatta ki. Ilyenkor alkalma nyílt kilépni a mindennapi monotóniából, és a Power Point prezentációk egy-egy diáját festővászonnak tekintette, ahol kiélheti kreativitását. A legtöbb kreatív megoldását persze Szumitomo úr ferde szemmel nézte, és végül mindig hatalmas küzdelmet kellett folytatnia azért, hogy legalább egy vagy két szép kiemelés, diaváltás, illusztráció vagy ábra a prezentációban maradhasson, de ettől függetlenül mindig élvezte a kreatív folyamatot.

Még négy dia volt hátra, amikor Kendzsi úgy érzete, hogy az egyetlen dolog, ami ébren tarthatná, Szumitomo úr fiatal felesége lenne, csipkés fehérneműben, ahogy halk léptekkel lassan mögé sétál, és hosszú, vékony ujjaival finoman a hajába túr, közben simogatva a fejét. Kendzsi egyszer találkozott Aomival, amikor egyik este elvitte főnökének az irodájában felejtett aktatáskáját. Későre járt, Szumitomo úr akkor már aludt, így a felesége nyitott ajtót Kendzsinek. Púder színű szatén hálóing volt rajta, és ahogy ott állt az ajtóban, Kendzsi meg sem bírt mozdulni. Mintegy harminc másodpercig álltak az ajtóban, egymás szemébe nézve, mozdulatlanul, némán, de Kendzsi számára egy örökkévalóságnak tűnt. Végül Aomi lassú, finom mozdulattal kivette Kendzsi kezéből férje táskáját, puhán megcsókolta az arcát, majd megfordult, visszament a házba, és becsukta az ajtót. A zárban forduló és kattanó kulcs hangjától tért magához Kendzsi. Azóta is Aomi asszonyról ábrándozik. Általában olyankor törnek rá a víziók, amikor már alig bírja nyitva tartani a szemeit az álmosságtól.

Ahogy mindig, most is egy kávé és egy cigaretta képében látta a kiutat. Kivette táskájából a pénztárcáját, felvette a lila zakóját, melynek zsebében ott lapult a még megbontatlan doboz piros Marlboro cigaretta, majd elindult a lift felé. Ahogy ott állt a lift ajtaja előtt, és várta, hogy az felérjen az ötödik emeletre, olyan érzése támadt, mintha Aomi mögötte állna. Szinte érezte nyakán a leheletét, de amikor hátranézett, csak a saját képét és a lila zakóját látta visszatükröződni a szemközti fal üvegablakán.

Szerette ezt a zakót. Ez volt az egyetlen ruhadarabja, amit igazán szeretett, de nem a márkája miatt szerette, vagy amiatt, ahogy állt rajta, hanem a színe és a készítője miatt. A lila volt a kedvenc színe, de egy különleges lila. Egy olyan lila, melynek mélysége van, mely egyszerre vidám és szomorú, mely magáévá teszi a napfényt, és beleolvad az éjszakába. Kendzsi lilája sokáig csak a képzeletében létezett. Nem gondolta volna, hogy valaha is megtalálja a való világban. Ám egyik nap a főnöke, Szumitomo úr az irodájába rendelte. Kendzsi akkor nem tudta mire számítson, de azt gondolta, biztos valami munkát fog kapni. Amikor belépett főnöke irodájába, Szumitomo úr a sarokban álló székre mutatott, és így szólt:

’Kendzsi, az a zakó, ott a széken, a tiéd. Vidd el.’

’Az enyém? De nekem nincs lila zakóm uram,’ visszakozott Kendzsi.

’Nem úgy, te lökött! Neked készült, na. Tessék, vidd el, ha tetszik. A feleségem készítette.’

’A felesége? Aomi asszony, uram?’ - kérdezte Kendzsi.

’Igen, ő. Már vagy fél éve varrta ezt a nyomorult zakót, de fogalmam nem volt miért. Utálom a lilát, és mondtam is neki, hogy hasznosabban is tölthetné azt a rengeteg szabad idejét, de nem hallgatott rám, és csak folytatta a varrást. Amikor kérdeztem, hogy ki fogja hordani, ha nem én, csak annyit válaszolt, hogy nem tudja, de majd tudni fogja, ha elkészült. Aztán a minap, amikor áthoztad nekem az aktatáskámat, a feleségem, miután átvette tőled a táskát, nem feküdt le aludni, hanem leült, hogy befejezze a zakót. Mire reggel felébredtem, Aomi ott állt a konyhában, a karján összehajtogatva a zakó, és azt mondta, hogy kész. Megkérdeztem, hogy akkor kinek is készült, mire azt válaszolta, hogy neked. A fiatalembernek, aki az éjjel áthozta az aktatáskát.’

Kendzsi a zakót bámulta, és nem tudott megszólalni. Látva a zavarodottságát, főnöke folytatta:

’Nem értem, miért neked készült, de mindegy is, nem érdekel. Amúgy is csak foglalná a helyet a szekrényben, úgyhogy talán jobb is, ha elviszed. Nézd meg jó-e, tetszik-e, és ha igen, a tiéd. Sőt, igazából, mivel a feleségem ajándéka ez neked, remélem, nem fogod megsérteni azzal, hogy visszautasítod. Ugye érted, amit mondok?’

Kendzsi bólintott, majd odasétált a zakóhoz. Felemelte a székről, és felpróbálta. Pár másodpercig nézte magát a tükörben, majd levette, és a bal alkarjára tette. Jobb kezét végigsimította a zakó felületén, és elmosolyodott.

’Ez az én lilám,’ gondolta. Ezután odasétált Szumitomo úrhoz, és mélyen meghajolt.

’Tökéletes lesz uram, köszönöm,’ mondta, majd megfordult, és kisétált az ajtón...

Végül megérkezett a lift, és Kendzsi beszállt. Amint belépett a liftkabinba, különös illatra lett figyelmes. Olyan volt, mintha épp előtte használta volna valaki a liftet, maga után hagyva parfümje és bőre keveredésének nyomait. Kendzsi mély levegőt vett: rózsa. Aztán még egyszer: mandula. Végül harmadszor is: vanília. Gyerekkora óta különleges képessége volt illatok felismerésére és megkülönböztetésére. Míg mások a memóriájukra hagyatkoztak, vagy vizuális képességeikre, Kendzsi az illatok alapján jegyezte meg és ismerte fel az embereket, akikkel találkozott. A rózsa, a mandula és a vanília Aomi illata volt.

Kinyílt a liftajtó, és Kendzsi kilépett a főbejárati előtérbe. Rideg, távolságtartó tér volt, üvegből és fémből. Rögtön a lift mellett volt az italautomata. Kendzsi bedobott százhatvan jent, és vett magának egy ’Georgia’ feketekávét. Nem igazán kedvelte az automatákban kapható kávékat, mert ízetlenek, vizezettek voltak, és az utóízük mintha szándékosan emlékeztette volna arra, hogy azért issza, mert épp nincs jobb, nincs más. A tehetetlenség utóíze volt. Az összes közül a ’Georgia’ volt számára az egyetlen iható, mert volt benne egy apró, édeskés csavar, amely megnyugtatta, és azt súgta a nyelvének, hogy azért mégsem olyan rossz ez, és sokkal jobb, mint a semmi, mintha kávé nélkül maradt volna.

A kávéval a kezében Kendzsi odasétált a főbejárathoz, biccentett a telefonját nyomogató biztonsági őrnek, majd kisétált az utcára. Huszonkét fok volt, kellemes nyári este. A vámhivatal épülete Tokió egyik mesterséges szigetén, Odaibán található, a Tokió-öbölben, közvetlenül a tengerparton. Kendzsinek kettős érzései voltak Odaibával kapcsolatban. Utálta, hogy olyan messze van otthonától, és hogy olyan drága az ide közlekedő magasvasút. De egyben szerette is a helyet, mert közel sem volt olyan zsúfolt és forgalmas, mint Tokió bármely másik része, és közel volt a tenger. A tenger megnyugtatta. A tenger volt a menedék gondolatai és lelke számára. Ha a tengerre szegezte tekintetét, biztonságban érezte magát. Lelassult a szívverése, egyenletesebb lett a légzése, melegség árasztotta el a tekintetét, és apró, alig észrevehető mosolyba fordultak az ajkai.

Ilyenkor, késő este volt a legszebb Odaibán, a tengerparton lenni. Kendzsi általában nem találkozott más emberekkel. Lakni alig laktak a szigeten, a turisták és az itt dolgozók pedig koraeste távoztak a szigetről. Csend volt. Autót is csak néha lehetett hallani a háttérben, vagy egy-egy motorost, aki a gyér forgalmat kihasználva élvezte a két kerék, a szél és a sebesség adta szabadságot. Ennek a sötét, csendes nyugalomnak adott mély, színes hátteret az öböl túlsó partján elhelyezkedő kikötő. A kikötőben ilyenkor zajlott igazán az élet – hatalmas, világító reflektorok; égbe nyúló daruk, amelyek Kendzsi egyszobás lakásánál is nagyobb konténereket pakoltak az óceán habjaira készülő hajókra; fém és fém ütközésének zaja. Napjainak legjobb része volt, amikor késő este, a víztükör fölötti korlátnak támaszkodva révedhetett a távolba, fél szemmel a kikötőt figyelve, fél szemmel a tengert szemlélve. Sokszor gondolt arra, hogy le kellene festenie, amit ilyenkor lát és érez, de végül mindig letett róla. Sose bízott eléggé magában, illetve abban, hogy képes visszaadni a vásznon azt a mélységet és teljességet, amit ilyenkor megtapasztalt. Félt attól, hogy nem lesz elég jó, hogy a végeredmény láttán még kevesebbnek fogja gondolni magát, mint ahogy amúgy tette.

Ezen az estén is ugyanúgy támasztotta a korlátot, ahogy minden este tette. Rágyújtott egy szál cigarettára, a szájába rakta, majd kinyitotta a dobozos kávét. Épp bele akart kortyolni, amikor ismét felbukkant az illat. Rózsa, mandula, vanília. Kendzsi óvatosan balra nézett, és meglátta. Nem volt kétsége, ő volt. Ott állt tőle pár lépésre, ugyanúgy támasztva a korlátot, ahogy ő tette. Hosszú, hófehér ruha volt rajta, fekete haja kiengedve, lábán nem volt sem cipő, sem szandál, semmi.

’Látod a zsiráfokat, Kendzsi?’ – tette fel a kérdést Aomi, anélkül, hogy ránézett volna.

’Milyen zsiráfokat? Nem értem a kérdést,’ válaszolta Kendzsi meglepetten, azt se tudva épp álmodik-e, vagy valóban Aomival beszélget.

’Ott a távolban, a túlparton, a kikötőben. A daruk. Olyanok, mintha hatalmas zsiráfok lennének.’

’Igen, látom őket. Valóban olyan, mintha zsiráfok lennének, de én még sose gondoltam rájuk így. Bár mindig is tudtam, hogy van lelkük.’

Aomi Kendzsire nézett és rámosolygott, majd így folytatta: ’Mindig ott állnak, egy helyben, és figyelnek. Minket figyelnek. És nem értik. Nem értik, én miért kelek fel minden reggel hajnalban, hogy elkészítsem a férjem reggelijét. Hogy megigazítsam a nyakkendőjét, és elmondjam, milyen jól néz ki. Hogy üres, hideg csókkal búcsúzzak el tőle, amikor munkába megy. Hogy bekapcsoljam a tévét, és végigüljem a reggeli varieté műsorokat, miközben valójában csak a tévé feletti ablakot bámulom. Hogy délután a barátnőimmel kávézzak, miközben számomra érdektelen és felesleges dolgokról beszélgetünk. Hogy este vacsorával várjam, hogy hazaérjen, és végighallgassam panaszkodását. Hogy éjszaka könnyes szemmel szeretkezzek vele, miközben próbálom elviselni a fájdalmat. Hogy utána a nappaliban, a kanapén virrasszak, egy csomag zsebkendővel az ölemben. Hogy végül elaludjak, majd egy csókra ébredjek, egy puha, párás csókra. Minden reggel. És amikor kinyitom a szemem, mindig ugyanazt látom: az arcod, ahogy lassan köddé válik, az arcvonalaid apránként elvesztik formájukat, és a tévé feletti ablakon át a semmibe távoznak.’

Kendzsi nem szólt egy szót sem. Csak nézett, a távolba, a zsiráfokra.

’Nem értik,’ ismételte magában, majd a tengerre szegezte tekintetét.

Hirtelen egy csobbanást hallott. Az addig nyugodt víztükröt buborékok és koncentrikus körök lepték el, kicsit balra attól a ponttól, amin eddig a szemét pihentette. Amikor pár pillanattal később a víz visszasimult, Kendzsi megpillantott valamit a tengerben. Először nem tudta pontosan kivenni mit lát, túl sötét volt, a látása pedig amúgy sem volt tökéletes. De ahogy nézte és nézte, egyre biztosabb volt abban, hogy egy halat lát. Egy nagy, hófehér halat, ahogy pici körökben úszkál, egy helyben. Egy koi halra, egy japán pontyra emlékeztette, de nem volt biztos benne. Olyan érzése volt, mintha a hal rá várna, mintha neki jelezne, őt hívná.

Kendzsi felnézett, majd balra nézett, az irányba, ahol néhány pillanattal korábban még Aomi állt. Nem látta sehol. Mintha köddé vált volna. Ezután odasétált a korlátnak azon részéhez, ahol az imént Aomi támaszkodott, és végighúzta rajta jobb kezét. Nedves volt. Újra a tengerre nézett. A fehér hal még mindig ott körözött, reménykedve, rendületlenül. Kendzsi hátranézett, tekintetével végigpásztázta a vámhivatal épületét. Nem érzett semmit. Visszafordult, és a zsiráfokra szegezte tekintetét.

’Értem,’ suttogta, majd elmosolyodott. ’Köszönöm a türelmeteket.’

Ugyanabban a pillanatban a vámhivatal biztonsági őre is kijött az épületből egy cigaretta erejéig. Épp hogy rálépett a bejárattól vezető lépcsőre, amikor csobbanást hallott. Mintha valami beleesett volna a tengerbe. A zaj irányába ment. Amikor odaért a korláthoz, csak egy pár férficipőt talált, egy elnyomott cigaretta csikket, és egy félig üres ’Georgia’ kávét. A kávé még meleg volt. A biztonsági őr a tengerre nézett. Két halat pillantott meg. Két koi halat. Az egyik fehér volt, mint az albatrosz, a másik lila, mint az a zakó, amit azon a fura fiún látott pár perccel korábban. Az óceán irányába úsztak, egymás mellett, és nem néztek vissza.

’Hm, erre már nem lesz szüksége,’ mormogta a biztonsági őr, majd felvette a kávét, beleivott, megfordult, és elindult vissza, a vámhivatal irányába.