A modern szamuráj

Hirotada Ototake. Egy hihetetlenül inspiráló ember, aki egy új Japán előfutára, akinek a hatására falak fognak ledőlni, még ha ő maga csak az első repedéseket is okozza. De kezdjük távolabbról.

A japán egy nagyon sok szempontból furcsa, érdekes társadalom. Könyveket lehetne teleírni társadalmuk különböző aspektusainak elemzésével. Én most azonban csak egyetlen, ám igen fontos szeletét akarom megragadni: az érzelmek kimutatását. Pontosabban, annak hiányát. A japánok ugyanis alapjáraton nem mutatják ki igazi érzelmeiket. Ez persze nem egy eget rengető felfedezés, viszonylag köztudott tényről van szó. Tudjuk, hogy a japánok a társadalmi, közösségi együttélés harmóniája érdekében javarészt elrejtik mindazt, ami valójában bennük zajlik. Tudjuk, hogy a japán társadalom alapja a közösség az egyénnel szemben, márpedig az érzelmek kimutatása az egyéniség megtestesülése. Hogy ez azt jelenti-e, hogy nincsenek érzelmeik, hogy nincs egyéniségük? Egyáltalán nem. Épp ellenkezőleg, nagyon gazdag érzelmi világgal tudnak rendelkezni, nagyon érdekes, színes egyéniségeik vannak, de a legtöbbjüknél a társadalmi konvenciók hatalmas láncai tartják fogva ezeket. De az emberi szellem nem bírja a láncokat, és folyamatosan keresi a módját annak, hogy kiszabaduljon, hogy levegőhöz jusson. Így nem meglepő, hogy a túlzott fogvatartottság az egyik oldalon a szellem végletes kicsapongását eredményezi a másik oldalon, amikor érzi a láncok lazulását. Fantáziavilágokba való menekülés (anime, manga), szerepjátékok (cosplay), szexuális perverziók, túlcsorduló érzelmi megnyilvánulások részeg állapotban – mind-mind annak jelei, hogy a szellem, az egyéniség alultáplált, és amikor végre ételhez jut, be akarja hozni a lemaradást, fel akar falni mindent, amit lát. Milyen érdekes egy olyan társadalomtól, amely a harmóniájáról híres, amely harmóniára törekszik…

Az érzelmek és az egyéniség ilyen mértékű elfojtása sok szempontból és sok tekintetben lehet káros. Ez – ahogy sok más dolog is – talán a gyerekeknél a legszembetűnőbb. Egy felmérés szerint a japán diákoknak mindössze 37%-a tartja magát értékes, érdemre méltó személynek. Ez az arány az amerikai és a kínai diákok esetében 90% körüli, és a szintén zárkózott koreaiaknál is meghaladja a 70%-ot. És hogy mi ennek az oka? Összetett kérdésről van nyílván szó, de a szálak jelentős részben az érzelmek kimutatásával kapcsolatos problémákra vezetnek vissza. A japán szülők ugyanis jellemzően nem dicsérik a gyerekeiket, nem mondják nekik, hogy szeretik őket, nem mutatják ki, hogy büszkék rájuk, hogy értékesnek tartják őket. Más szóval, a japán szülők nem mutatják ki igazi érzelmeiket a gyerekeik irányába. Egyrészt, mert azt szeretnék, hogy a gyerekük „tökéletes” legyen, így nem fér bele a dicséret; másrészt azért, mert evidensnek gondolják, hogy szeretik őket, olyan dologként tekintenek erre, amit nem kell külön kimutatni, kimondani. Többek között azért is, mert maguk is így szocializálódtak, a saját szüleiktől is ezt látták, és ez így folytatódik generációról generációra. Ez persze erős általánosítás, kivételek nyilván vannak, a társadalom egészét azonban viszonylag jól jellemzi.

És itt jön képbe Hirotada Ototake. Szörnyű fizikai hiányosságokkal született, mindkét karja és mindkét lába harmad akkora, mint normálisan lennie kellene. A legtöbbünk számára elképzelhetetlen, milyen lehet így élni. Neki azonban meg kellett tanulnia elfogadni testét, meg kellett tanulnia együtt élni a külsejével, a nehézségeivel, és a tudattal, hogy mások segítségére szorul hétköznapinak tűnő tevékenységek elvégzésére is. Sikerült neki. Sikerült, mert a szüleitől és a barátaitól kapott szeretet és támogatás felépítette azt a személyiséget, amely tisztában van saját erényeivel és értékeivel, amely megbecsüli az élet és a mindennapok szép pillanatait, és amely emelt fővel birkózik meg a sötét napokkal. Hirotada lételeme az önszeretet, melynek forrása a szüleitől és másoktól kapott szeretet.  És ez a személyiség, az ő egyéni, élettel, optimizmussal és szeretettel teli személyisége lehetővé tette számára, hogy társadalma legmerevebb oszlopait is megmozgassa, hogy emberek millióit elgondolkodtassa, hogy a japánok példaképévé váljon, kortól és nemtől függetlenül.

Egyetemista korában, 22 évesen publikálta első könyvét az önszeretetről, az önértékelésről. Ez a második legolvasottabb könyv a II. Világháború utáni Japánban. Legfontosabb társadalomformáló munkája azonban általános iskolai tanárként eltöltött éveihez kötődik. Hirotada meglepődve tapasztalta harmadikos és negyedikes diákjai körében az önszeretet, az önbecsülés, az önbizalom aggasztó mértékű hiányát. Úgy döntött, minden diákja szüleivel külön-külön fog beszélgetni gyerekükről, rendszeres jelleggel. És hogy a beszélgetések miképp zajlottak? A szülők a gyerekeik hiányosságaira, hibáira koncentráltak, azokat emelték ki, azokra panaszkodtak. Szinte egyetlen pozitív szót, dicséretet nem hallott diákjairól a szüleiktől. És a gyerekek otthon is ezzel szembesültek: elvárások, kritikák, érdemeik el nem ismerése.

Hirotada úgy döntött, változtatni fog ezen, változtatni a szülőkön, hogy változzanak a gyerekek, változtatni a társadalmi konvenciókon. Elkezdett heti rendszerességgel telefonálni minden diákja szüleinek, és a beszélgetések során külön kiemelte a diákok érdemeit, azon heti jó teljesítményeit – más szóval, dicsérte őket. A szülők eleinte furcsának találták az egészet, sokan nem is akarták elhinni, hogy gyermekük teljesítménye ilyen jó, hogy a tanárjuk ilyen jónak gondolja őket. Pedig azok voltak. Hirotada végig őszinte volt a szülőkkel, és a titka az volt, hogy nem egymáshoz hasonlította a gyerekeket, és nem is valamilyen megfoghatatlan, tökéletes mintához, hanem saját magukhoz, a saját képességeikhez. És amikor a szülők ezt kezdték megérteni, hogy nekik sem valamilyen tökéletes mintagyerekhez kell hasonlítaniuk a saját gyereküket, és nem a szomszéd gyerekhez, hanem önálló, egyedi és önmagában különleges egyénként kell rá tekinteni, minden kezdett megváltozni.

Nagyon jó példa erre az egyik kislány Hirotada 3.-os osztályából. Túlsúlyos volt, a legkövérebb az osztályban, és nem is tartozott a legokosabb gyerekek közé. Minden nap küzdelem volt számára, küzdelem az elvárásokkal és önmagával. Nem volt semmi önbizalma. De Hirotada meggyőzte őt, hogy nem másokhoz kell hasonlítania magát, és nem az elvárások miatt kell teljesítenie az iskolában, hanem önmagára kell figyelnie és önmagáért kell dolgoznia. És a lány elkezdett keményen dolgozni: tanulni és edzeni, és aktívan részt venni az iskolai közösségi életben. Hamarosan Hirotada észrevette, hogy a lány önmagához képest lényegesen többet és jobban teljesít, mint bárki más az osztályban. Két feladat maradt: meggyőzni erről a szüleit, és meggyőzni az osztálytársait, azért, hogy észrevegyék a lány hihetetlen erőfeszítéseit, és kellőképp értékeljék és elismerjék azt. Fél évvel később, az iskolai sportnapon, a lány pompon lánynak jelentkezett. A csapattárai büszkék voltak rá, és mindenben támogatták. Az anyukája új fényképezőgépet vett csak azért, hogy lefotózhassa lányát a sportnapon és büszkén megmutathassa a képeket a barátainak és a családnak. A lány pedig büszkén és felszabadultan szurkolt, táncolt, énekelt pompon lányként az osztálytársainak.

A japán gazdaság hatalmas bajban van, és ha nem visznek végbe drasztikus változtatásokat, nagy összeomlás lesz a vége. Immáron két évtizede képtelenek változtatni és megoldani a gazdaságra és a társadalomra nehezedő problémákat. A tehetetlenség fő forrása pedig éppen a társadalmukban van, annak azon aspektusaiban, amelyek nehezen összeegyeztethetők a modern, globalizált, nyitott és felvilágosult világgal, és amelyek újragondolásra és változtatásra szorulnak. Hirotada ennek a szükséges és szükségszerű változásnak az egyik hírnöke. Apró tavaszi szellőként indult, majd erőteljes széllé formálódva érintette meg japánok millióit. A tanári tapasztalataiból és élményeiből nagysikerű mozifilmek készültek, ahol ő maga alakította saját magát. Most a honfitársain múlik, hogy az erős szélből mindent átformáló tájfun lesz-e. Végignézve az előadását figyelmesen hallgató fiatal japán diákokon és az idős japán tanárokon, látva a bólogató és egyetértő tekintetüket, azt hiszem, van rá esély. Bár, ahogy a kedvenc tanárom, Shimomura sensei mondaná: „Japánban minden nagyon lassan változik, és nagyon hosszú időt igényel.” A probléma, hogy az idő ezúttal ellenük dolgozik. De, ahogy a történelem során oly sokszor, azt hiszem, most is meg fogják oldani. Erős nép a japán.

Köszönöm az előadást Hirotada Ototake, megmutattad mit jelent ma szamurájnak lenni.