Szerep-zavar

Nehéz elkezdenem a témát, amiről írni akarok. Nem tudom, hol az eleje, és hol a vége, és nehéz félig kívülállóként írni róla, különösen teljesen kívülálló olvasóknak. A férfi és női szerepekről akarok írni, itt Japánban, a családon, mint szűrőn keresztül. Na, ennek nem biztos, hogy van értelme, de azért elkezdem, és valami csak lesz.

Szóval, még idejövetelem elején, valamikor ősszel beszélgettem a nővéremmel arról, hogy milyen a japán párkapcsolat, és hogyan változik az idővel. A nővérem több mint egy évtizede él itt, és sok mindent látott és hallott már, így megbízható forrásnak tűnik. Azt hiszem épp a kocsijában ültünk, a lakóhelyén, Mito városban, északra Tokiótól. Talán épp az óceánpartra tartottunk. Nem is tudom már, hogy került szóba a téma, mindenesetre kristálytisztán megvan a fejemben a kép, ahogy épp a piros lámpánál várakozunk, és ő azt mondja nekem, hogy a japán házastársak nagy része külön alszik. Akkor hallottam erről először, és teljesen ledöbbentett. ’A fiatal házasok is?’ Kérdeztem. ’Igen, a fiatalok is, miután megszületik a gyerek,’ válaszolt.

Emésztenem kellett, amit mondott. Nem alszanak együtt? Mi az, hogy nem alszanak együtt? Miért nem alszanak együtt? Mi köze ennek a gyerek megszületéséhez? Különalvó házastársakról nekem vagy az jut eszembe, hogy összevesztek, eltávolodtak egymástól, utálják egymást, meg ilyenek; vagy a régi idők arisztokrata Nagy-Britanniájában játszódó filmek. Konkrétan most a Pán Péter írójáról, J. M. Barrie-ről szóló film van a fejemben, Johnny Deppel, ahogy a feleségével külön szobában alszanak. Egy távoli kor távoli emléke, amin minden egyes alkalommal elképedek vagy mosolygok, ha filmen látom, vagy regényben olvasok róla.

Aztán eszembe jut, hogy ez Japán. Ez egy nagyon más világ, mint amihez én vagyok hozzászokva. Nagyon mások az emberek, függetlenül a globalizációtól, az internettől, a mindenhol megtalálható McDonaldstól, a mára már szinte nemzeti itallá vált kávétól, a divatos és modern ruháktól, a jazz iránti rajongásuktól. Akármennyire is keveredtek a kultúráink és az értékrendjeink a Meiji forradalom óta, és különösen a második Világháború óta, ez továbbra is egy nagyon eltérő társadalom. És igen, ebben a társadalomban a férjek és feleségek nagy része külön alszik.

A kérdésemre, hogy mi ennek az oka, még nem sikerült teljesen befogadható és kerek választ kapnom. Leginkább azzal a válasszal találkozom, hogy a japán nők igen nagy többségének életcélja és életük értelme anyává válni. Olyannyira, hogy mindent ennek rendelnek alá, beleértve a párkapcsolatot, a házasságot is. Amint megszületik a gyerek, a japán nő teljesen átalakul, és megszűnik a mi fogalmaink (vagy legalábbis az én fogalmaim) szerint nő lenni, helyette 100%-ban anya. A férfi, a férj biológiai szerepe betöltetett, így már nincs szükség fizikai gyengédségre, érintkezésre, szexre. Innentől kezdve a férfi dolga megkeresni a pénzt, amivel eltartja a családot, amivel biztosítja a megélhetésüket, és ami lehetővé teszi, hogy a felesége minél jobban helytálljon anyaként. A férj pedig agyon dolgozza magát, alig pihenve, hogy teljesítse feladatát. Ettől még persze alhatnának együtt, ám a japán logika szerint a férfinak nyugalomra és csendre van szüksége ahhoz, hogy kipihenhesse a munka fáradalmait, amit az tesz lehetővé, hogy kvázi elvonul a családtól. Este (vagy sokszor éjszaka), amikor hazajön a munkából, a legjobb, ha neki van egy külön kis szobája, távol a gyerekektől, távol a feleségétől, ahol nyugodtan pihenhet. Ezt nem mindig lehet megoldani, különösen a nagy városokban, ahol nagyon drága gyufásdoboznál nagyobb lakást bérelni. És nem is igaz minden párra, minden családra. Meglepően elterjedt jelenség azonban mind a mai napig.

Épp nemrég beszélgettem erről egy japán lánnyal is, aki nem japánként gondolkodik erről a témáról. Arról panaszkodott nekem, hogy nem érti, a barátnői miért nem hajlandóak többé szeretkezni férjeikkel, miután megszületett a gyerekük. Velem egykorú nőkről van szó, modern tokiói lányokról, és mégis, szinte teljesen kizárják életükből azokat a dolgokat, amelyekkel meghódították férjeiket, amelyek lehetővé tették, hogy férfiként és nőként közel kerüljenek egymáshoz, és úgy döntsenek, hogy együtt élik le életüket. Vagy az csak egy eszköz lenne? Egy nagyobb rendszer fogaskereke, amit ki lehet dobni, ha a rendszer túllendült egy bizonyos ponton? Ennyire számító lenne mindenki?

Anélkül, hogy tudnám, hisz nem tapasztaltam meg, de olyan érzésem van, mintha sok japán családban a férfi és a nő nem partner lenne, hanem egyfajta családi csinovnyik. Ahelyett, hogy az érzelmek, a partnerségből fakadó összetartozás, az együtt-hullámzás tartaná össze a családot, teljesen más erők töltik be ezeket a szerepeket. Nehéz definiálnom őket, de az biztos, hogy sokkal kevesebb átfedés és kölcsönösség van közöttük, mint az előbbiek esetében. Valahogy sokkal gépiesebbnek, funkció-orientáltabbnak tűnik az egész.

Meglehetősen sok nő számára ez rendben van. Keveset, vagy egyáltalán nem dolgoznak, a napjaikat a gyerekeik és barátnőik társaságában töltik, és többé-kevésbé teljesnek, kiteljesedettnek érzik magukat. És a férfi? Mik az ő tényleges igényei? Ez nehéz kérdés, mert nem igazán beszélnek erről. Japánban nehéz ilyen kényes témákról beszélni, és különösen nehéz panaszkodni. Valószínűleg nem életcéljuk apának lenni, hisz alig töltenek időt a gyerekeikkel. Amikor mégis, azt „family service”-nek nevezik, ami csak mutatja, mennyire ritka dologról van szó. És a fizikai érintkezés, a szex, a gyengédség? Gyanítom, hogy sokuknak rengeteg feszültséget okoz a szinte teljes hiánya a házaséletből. Nem lehet véletlen, hogy él és virul a szexipar, ahogy az sem, hogy rengeteg a perverzió, az elfojtott szexualitás bizarr vagy szokatlan megnyilvánulása. A szerelmi hotelek is gombamód szaporodnak. Eszembe jut Shimomura szenszei, az egyik professzorunk az egyetemen, aki meglepő nyíltsággal beszélt nekünk a japán társadalomról, és saját magáról is. Van felesége, van gyereke, de saját elmondása szerint utálja az asszonyt (igen, ezt a szót használta). Amikor egyszer megkérdeztem, szereti-e a szakét, azt válaszolta, hogy a nőket szereti. Amikor pedig azt mondtam neki, hogy egyszer utazzon el Magyarországra, mert szép ott, azt mondta, hogy akkor fog, ha talál magának egy nőt, akivel utazhat. Persze továbbra is házas. Csak külön laknak. Külön lakásokban…

De hallottam olyan férjekről is, akik pont az ellenkezője ennek. Ők sem igénylik a fizikai érintkezést, az együttlétet, feleslegesnek, fárasztónak találják. Teljesen oké számukra, hogy külön alszanak, energiáikat pedig leköti a munka, illetve valamilyen hobbi, amiben teljesen el tudnak merülni: motorozás, kocsik, manga, barkácsolás, modellezés, golf, bármi. Megszállottak tudnak lenni, ha a hobbijukról van szó. Sokan olyannyira, hogy akkor sem foglalkoznak a családjukkal, amikor épp lenne rá idejük.

Az az érzésem, hogy érzelmileg és emberileg eltávolodnak egymástól a házastársak, és a család egy számomra abszurd, steril képződménnyé válik, híján azoknak a mély, és nagyon is emberi érzelmeknek és kötelékeknek, amelyeket mi a nyugati világban annyira hajszolunk. Épp egy hete említette a nővérem, hogy egyik ismerőse és férje külön lakásokban laknak. A nő a közös gyerekkel él a szülői házban, az anyjával, míg a férj hétközben a saját kis lakásában van. Csak hétvégén találkoznak, de sokszor akkor sem alszik ott a férj, hanem visszamegy a saját lakásába aludni. A két lakás 15 percre van egymástól, ugyanabban a városban. A férj és a feleség között elvileg nincs vita, nincsenek haragban vagy bármi ilyesmi, elvileg minden rendben. És állítólag iszonyatosan cuki és jó fej párocska voltak, mielőtt összeházasodtak volna, mindent együtt csináltak. Egyszerűen nem értem.

Ugyanakkor nem tudom elhinni, hogy egyáltalán nem lenne igényük az embereknek a romantikára, az érzelmekre, a gyengédségre, a közelségre házastársként. Tele vannak a könyvesboltok romantikus témájú mangákkal, és falják őket mind a férfiak, mind a nők. Nem egyszer láttam már metrón férfit is és nőt is már-már pornográf tartalmú japán képregényt olvasni, vagy tabletjükön ilyen rajzfilmet nézni. Patakokban folyik mindenhonnan a nyálas romantika és a stilizált erotika. Az emberek ezekben a fantáziavilágokban élnek, miközben a valóságot meghagyják steril funkció-összességnek és kimért gépiességnek? Miért van ilyen hatalmas szakadék a ténylegesen megélt életük és a gondolataik, a fantáziáik között?

Akármennyit gondolkodom ezeken, két fogalom jut eszembe: félelem, valamint kommunikáció. Félelem, mert úgy látom, hogy félnek kimutatni az érzéseiket és érzelmeiket, félnek önmaguk lenni. Félnek a következményektől, mások megítélésétől, a kritikától, a társadalmi nyomástól. Félnek felszólalni önmagukért, félnek vitatkozni, félnek szembe menni másokkal, és szembe menni hagyományokkal. Ehhez pedig szorosan kapcsolódik a kommunikáció. A kommunikáció ugyanis éppen a félelmek miatt nem őszinte és nem nyílt. Így a házastársak között sincs őszinte és nyílt kommunikáció. Nem osztják meg egymással titkaikat, érzelmeiket, vágyaikat, igényeiket, félelmeiket, problémáikat. Azt gyanítom, hogy nem gyakori jelenség, hogy férj és feleség leülnek őszintén és nyíltan megbeszélni, ki hogyan képzeli el a házaséletet és a családi életet, kinek milyen igényei vannak. Nem igazi partnerek. Hangsúlyozom, nyilván nem mindenkire vonatkozik ez, de a jelek szerint elterjedt jelenség lehet.

Mondok egy még durvább példát. Barátom, becenevén Jack, tajvani, de japán a felesége. A felesége Taipeben él, két általános iskolás gyerekükkel, és nem dolgozik. Jack itt van Tokióban, egy informatikai cégnek dolgozik. Pár hete együtt másztuk meg a Fudzsi-hegyet. Felfelé menet megkérdeztem, mikor látta utoljára a feleségét és a gyerekeit. Azt mondta, egy éve. Egy éve? De hát Tajvan itt van közel, könnyű és nem túl drága odautazni! Van fapados járat is! Elmondása szerint nagyon szereti a családját, de nem tudta számomra érthető módon elmagyarázni, miért nem megy haza gyakrabban. Ahogy azt sem, hogy a családja miért nem Tokióban lakik, vagy ő miért nem Tajvanon dolgozik. A pénz volt a válasza, hogy ott olcsóbb élni (a családnak), ő pedig itt többet kereshet. Ez nekem nem elfogadható válasz. Tajvan nem Zimbabwe (elnézést a zimbabweiektől). Jó a gazdasága, és magas az életszínvonal. És Jacknek is korrekt munkája volt ott. Azt meg végképp nem tudom elfogadni, hogy csak évente egyszer utazik haza. Ja, és amúgy egy gyerektáborban ismerkedtünk meg. Japán gyerekeknek szervezett angol nyelvi tábor, sok külföldi önkéntessel. Ő szinte minden hétvégén ilyen táborban van. Mások gyerekeivel. Ahelyett, hogy néha hazautazna. És a facebook posztjaiból és beszélgetéseinkből ítélve nagyon magányos. Egyszerűen nem értem. Biztos azért, mert annyira más világból jövök…

Amióta itt vagyok, folyton azt hallom, mekkora probléma Japánban a gyorsan öregedő társadalom, és az újszülöttek kirívóan alacsony száma. És aztán hallom a megjegyzéseket, hogy a mai fiatalok így meg úgy nem érdekeltek a családalapításban, a házaséletben. Persze, hogy nem azok! Hogy lennének? Nincs túl sok ösztönző. Különösen a férfiak számára.

Azt gondolom, hogy komolyan át kell gondolniuk a japán embereknek, mit értenek család, és mit házasság alatt, és mit jelentenek nekik a férfi és női szerepek. És el kell kezdeniük beszélgetni. Egymással, férfiaknak és nőknek, nyíltan és őszintén. Meg kell érteniük egymás igényeit, és meg kell tanulniuk összehangolni azokat. És bár az írásomból úgy tűnhet, hogy jobban hibáztatom a nőket, azt gondolom, hogy mindkét nem felelős a rosszul működő házasságokért és családokért. A nőknek fel kell vállalniuk női szerepeiket, a férfiaknak pedig férfi szerepeiket. És bár lehet, hogy ezek a szerepek nem egyeznek azokkal, amiket mi a nyugati kultúránkban azonosítunk a nőkkel és a férfiakkal, de biztos vagyok benne, hogy sokkal összetettebb és változatosabb dologról kéne itt is szólnia, mint csak anyának lenni vagy csak pénzkereső robotnak. Nyilván sarkítok, de lényegében erről van szó. És mind a nőknek, mind a férfiaknak tenniük kell azért, hogy javítsanak a helyzeten. Partnerekké kell válniuk.