Tokió zenéje

Kedd éjszaka van. Már csak néhány szobában van fény, a lakópark diákjainak többsége valószínűleg már alszik. Hosszú nap lesz holnap az egyetemen, amit egy szaké-ünnepséggel tervezünk lezárni. Az ablakom egy hatalmas belső udvarra néz, amit a lakópark négy nagy épülete vesz körül. Több százan vagyunk itt elszállásolva, Tokióban tanuló külföldi diákok, mindenféle korosztály, különböző országokból, kontinensekről, eltérő vallási és kulturális közegekből. Mindannyian valamilyen oknál fogva itt kötöttünk ki, Japánban, Tokióban. Valami idevonzott minket, valami miatt ide kellett jönnünk, most kellett idejönnünk. És próbáljuk felfogni, megérteni, teljességgel megtapasztalni és átérezni ezt az új világot, aminek hirtelen a részei lettünk. Készültünk rá, persze, de ilyesmire nem lehet felkészülni. De nem is baj, nem is kell, mert kevés elemibb és emberibb dolog van annál, mint amikor teljesen új helyzetekre, teljesen új közegekre, teljesen új emberekre, impulzusokra és élményekre kell valahogy reagálnunk. Improvizáció az egész, jó nagy adag spontaneitással fűszerezve. Persze, van, aki nem szereti a fűszeres ételeket, sokan félnek, azt gondolván, hogy kellemetlen lesz, hogy rossz lesz, hogy fájdalmas lesz. Én imádom. Érezni az ízek kavalkádját, ahogy végigtáncolnak a nyelvem minden egyes pontján, belém hatolnak, eltöltenek, beszívódnak minden pórusomba és a részemmé válnak, örökké. És már nem vagyok az, aki előtte voltam, már soha nem leszek, sose fogom tudni lemosni ezeket az ízeket és szagokat az ujjaimról, sőt, újabb és újabb rétegek fognak rárakódni, és ez így jó. Szeretem keverni az ízeket, mindent mindennel, hiszen minden valójában egy, ugyanannak az egynek a részei, ugyanannak a véget nem érő, végtelen számú fogásból, ízből és illatból álló vacsorának a parányi darabjai…

Az improvizáció és a spontaneitás elképesztően hasznos elemei ennek a vacsorának. Ajtókat nyitnak, nyitottá tesznek, és megtanítanak a felfedezés örömére. És ha Tokióban valaki nyitott a felfedezésekre, hamar rájön, hogy ez egy Michelin-csillagos étterem. De amilyen az ember, a sok új felfedezést, a sok új élményt értelmezni próbálja, szintetizálni, kontextusba helyezni, esetleg magasabb síkról látni. Keressük azt, ami összeköti az egészet, ami oly módon értelmezi és összefoglalja számunkra mindazt, amit tapasztalunk, hogy valamilyen ősi, elemi szinten, az érzések és érzelmek szintjén tudjuk átérezni mindezt egyként, egészként. Ez jellemzően egy univerzális nyelv szokott lenni, egy olyan nyelv, amelyen mindannyian beszélünk, amely a lelkünk legmélyéig képes hatolni, és amelyen meg lehet fogalmazni mindazt, ami bennünk és körülöttünk zajlik, a legelemibb szinten és a teljes egész szintjén egyszerre. Több ilyen nyelv van, és az egyik kedvencem ezek közül a zene.

Nagy szerencsém van, mivel nemrég felfedeztem Tokió zenéjét, felfedeztem azt a nyelvet, amin a város beszél, amin a város szól hozzád, amin keresztül megérted, de még inkább átérzed miről is szól ez a város, mi is ez az egész, ami most körülvesz. Három szó: Fox Capture Plan. Három fiatal japán srác. Három hangszer: zongora, nagybőgő és dob. És egy egészséges adag elektronika és disztorzió. Nujazznek hívják, amit játszanak, de ez teljesen lényegtelen. A lényeg abban van, amit ez a zene kivált. Most is ezt hallgatom…

Nehéz szavakba önteni, de a zenét hallgatva megelevenedik előttem a város. A fülemen keresztül az egész testemben szétáramló, és végül a lelkem legmélyéig hatoló dallamok egy mozgóképet sugároznak az agyamba. Tokió vibráló fényeinek a képét, a Shibuya-zebrán egyszerre átkelő több száz ember képét, a város több mint nyolcvan ezer éttermében étkező emberek képét, a szumó harcosok egymásnak feszülő testeinek képét, a munkába rohanó és a tömegközlekedési eszközöket elárasztó több millió ember képét. Egyszerre látom, ahogy apró esőcseppek finoman kopogtatnak a cseresznyefák sárguló levelein; ahogy a munkából hazafelé tartó hivatalnok kétszer meghajol, kétszer tapsol, majd még egyszer meghajol az útjába eső sintó szentély előtt; ahogy részeg üzletemberek egymásnak támaszkodva próbálnak hazajutni; ahogy hatalmas tömeg tapsol a taiko dobokon zenélő fesztiválozóknak; ahogy nyugdíjasok és fiatalok alumíniumgolyók ezreit dobálják a pachinko gépekbe; ahogy egy lány magányosan ül a metró kocsi sarkában, és szerelemről ábrándozik, miközben mangát olvas. Egyszerre látom a városon végigsöprő tájfunt és az általa okozott káoszt, majd az azt követő nyugalomban és tisztaságban a város fölé emelkedő Fuji-hegyet, mintha azt súgná „én mindig is itt voltam, és mindig itt leszek, sok mindent láttam, és sok mindent fogok még látni, és történjék bármi, itt fogok állni, hogy nemzedékről nemzedékre emlékeztessem az embereket a természet csodájára, szépségére és erejére”. És hirtelen, az egyre fokozódó és erőteljesebb zongorajáték, drum ’n’ bass szerű dobolással kísérve, felrepít a Roppongi negyed közepén álló Mori-torony tetejére, ahonnan tökéletes egységként látom a várost. Olyan látvány ez, mintha egymásra helyeznénk a Szárnyas fejvadász, a Páncélban zárt szellem és az Ötödik elem városainak filmkockáit, majd mindkét oldalról összenyomnánk őket 19. századi fametszetekkel – egyik oldalról Hokusai, másik oldalról Hiroshige. Varázslatos látvány, pedig csak annyit tettem, hogy bekapcsoltam a zenét, és becsuktam a szemem…

Múlt héten eljutottam az együttes koncertjére. Kis klubkoncert volt, talán ha százan voltunk. Három külföldi volt rajtam kívül, a többiek japánok. Különleges élmény volt. Élőben még erőteljesebb minden, még jobban lüktetnek az érzések és a zene által az agyunkba vetített képek, filmek. A japánok érdekesek, mert egy ilyen koncerten sem engedik el magukat teljesen, csupán bólogatnak, esetleg ütemesen, ritmusra kopogtatnak az egyik lábukkal. Így egészen vicces látvány lehetett egy mindenkinél magasabb, mindenkinél szőrösebb, mindenkinél sötétebb bőrű egyed, fekete bőrnadrágban, ahogy össze-vissza vonaglik a tánctéren, azt képzelve, hogy épp Tokió utcáin suhan keresztül, hol futva, hol a levegőben szállva. De nem zavart különösebben, mert tényleg ott suhantam Tokió utcáin, gyorsabban és gyorsabban, bejárva a város minden apró zegzugát. Néha megálltam egy-egy szentélynél, néha megpihentem egy padon egy japánkertben, hallgatva az eső által teremtett csendet, hogy aztán finoman megcsókoljam egy lány nyakát, majd szenvedélyesen szeretkezzünk, és aztán megint kint az utcán, és szaladok, fények, emberek, ital automaták, kirakatok, harisnyatartók és kimonók, ízek és illatok, wasabi maki a számban, csíp, de nem baj, a szaké hideg, a sör még inkább, és szaladok, ugrálok, egy vagyok a várossal.

Elég jó ez a vacsora, tetszik…

(Kép a koncertről, valahol a jobb szélén vagyok.) 

(Ez pedig a zene)