Lecke Japánból

Eljött ennek is az ideje. Az utolsó blog bejegyzésem. Legalábbis ebben a blogban. Gondolkodtam, miről is lenne jó írni, és akkor elkezdtem azon gondolkodni, mit is adott nekem ez az egy év, mit is adott a Japánban töltött idő. Sok mindent. Annyi mindent, hogy össze se tudom most szedni, és egy részének valószínűleg nem is vagyok a tudatában. Ám van egy dolog, ami kiemelkedni látszik a többi közül, egy fogalom, amely újra és újra előjött az ittlétem során, és sok szempontból meghatározta ezt az egy évet: tolerancia. Erről fogok írni.

Sok leckét kaptam az elmúlt egy évben, és remélhetőleg sok mindent tanultam. Az egyik legnehezebb és legfontosabb lecke pedig a tolerancia volt. Kezdem azzal, hogy az egyetem, amelyen tanultam, elsősorban a közép-ázsiai, délkelet-ázsiai és afrikai országokat célozza meg programjaival, így a diákok jelentős többsége e három térség országaiból jön. Emellett, kis arányban, előfordulnak ausztrál, dél-amerikai, európai, valamint japán diákok is. Mondanom sem kell, a legtöbb diáktársam az enyémtől nagyon eltérő környezetből jön, és nagyon eltérő háttérrel és gondolkodással rendelkezik. Itt én voltam a kisebbség európai hátteremmel, és mindazzal, amit otthonról, Európából hoztam magammal.

Az egyetemen az órák nagy része, az otthon jellemzőtől eltérően, kis létszámban folyt, nagy viták és diskurzusok közepette. A tanárok arra fókuszáltak, hogy minél nagyobb teret adjanak az intenzív eszmecserének, a gondolatok, nézetek és ötletek ütköztetésének. Ők maguk is kíváncsiak voltak arra, a sok különböző országból érkezett diák mit hogyan lát, illetve akarták, hogy mi egymás közt is megvitassuk a sokszor nem is olyan egyszerű és könnyű témákat, beleértve a történelmet és a napi politikát is. Már önmagában az a tény is, hogy beszélgetésre, vitatkozásra késztettek minket, rengeteget adott, és nagyon hasznos élmény volt. Amitől azonban igazán értékessé vált, az a vitatkozók sokszínűsége.

Tudtam eddig is, hogy nem mindenhol a világban gondolkodnak ugyanúgy az emberek az olyan dolgokról, mint például egy ország politikai és társadalmi berendezkedése. Otthon se gondolkodik mindenki ugyanúgy, sőt… Most először tapasztaltam azonban testközelből azt, hogy magasan képzett, országuk kormányában vagy valamely minisztériumában dolgozó, nem ritkán középvezetői vagy még magasabb beosztású emberek például azon vitatkoznak, a demokrácia jobb-e vagy a diktatúra. Több olyan diáktársam is, aki súlyos helyzetben lévő afrikai vagy közép-ázsiai országból érkezik, jobbnak találja a diktatúra eszközeit országuk problémáinak megoldására. Ezen kívül, most először nyílt alkalmam mélyrehatóan beszélgetni olyan emberekkel, akik erősen cenzúrázott médiával rendelkező országból érkeznek. Hatalmas különbség volt a hozzám és a hozzájuk eljutott információ tartalmában, és nem ritkán nagyon eltérő információval rendelkeztünk ugyanazokról az eseményekről. Amiket az én környezetem esetleg mosolyogva minősít vicces konspirációs teóriának, azt sok diáktársam országában sok komoly ember tekint valid elméletnek és magyarázatnak. Putyin nem agresszor, hanem erőskezű védelmező és a NATO áldozata, a kínai vezetés a külső fenyegetettség miatt fegyverkezik, az IMF az amerikai világuralmi célok egyik fő eszköze, a tibeti papok rendzavarás végett és érthetetlen okokból gyújtják fel magukat, a diktatúra jobb gazdasági teljesítményhez vezet. Anélkül, hogy értékelném ezeket az állításokat, ezek mind olyanok, amiket ritkán hallani azokban a körökben, ahol én mozogtam eddig, viszont elég gyakran lehetett hallani a különböző viták során, amelyekben az elmúlt egy évben vettem részt. Agytágító élmény volt.

Az első megfigyelésem ezzel kapcsolatban, hogy elég nehezen változik az emberek véleménye valamiről, ha már egyszer kialakult. Jellemzően nem elég, hogy néhány másik ember más véleményen van, és hangot is ad a véleményének. Biztos vagyok abban, hogy számos diáktársam véleményének és gondolkodásának fő vonalai nem, vagy alig változtak az elmúlt egy évben tapasztaltak ellenére. Ugyanakkor, egy másik megfigyelésem, hogy egy alapvetően barátságos közegben, ahol számos új, az addig tapasztalttól eltérő gondolat, elmélet, információ éri a közeg résztvevőit, nagyon sokan érezhetően és jelentősen nyitottabbá, elfogadóbbá és toleránsabbá válnak a másképp gondolkodó, másban hívő emberekkel szemben. Már önmagában annak a testközeli megtapasztalása is, hogy tőlünk minden tekintetben nagyon különböző emberek élnek a világban, sokak számára hatalmas „wow-élmény”, hát még amikor rájönnek, hogy ezek az oly nagyon különböző emberek a miénkhez nagyon hasonló álmokkal, vágyakkal, problémákkal és félelmekkel rendelkeznek, és nem utolsó sorban barátságosak és kedvesek.

Én személy szerint, a Japán előtti életemben, gyakran kerültem az olyan embereket, akiknek a gondolkodásával és személyiségével nem tudtam azonosulni vagy mit kezdeni. Az egyetemen azonban számos olyan helyzetbe kerültem, ahol nem volt opció a kerülés, és hatalmas felfedezés volt, hogy például egy két órás vitát követően, amely a vallástól kezdve, a tudományokon, a politikán, a gazdaságon át, a magánéletig bezárólag szinte mindenre kiterjedt, és amelyben szinte semmiben nem értettünk egyet, barátságban tudtunk összeölelkezni egy üzbég diáktársammal. Ahogy meglepett az is, hogy nevetve és felhőtlenül boldogan tudtam szórakozni az amúgy tőlem nagyon távol álló kínai diákokkal, vagy például életre szóló barátságokat tudtam kötni a hozzám képest teljesen más szinten és irányokban gondolkodó ugandai és ghánai fiatalokkal. Mindezt úgy, hogy közben rengeteget tanultunk egymástól. Lehet, hogy a tanultak egy része, vagy akár nagy része nem ölt konkrét és jól beazonosítható formát a tudatunkban, de biztos vagyok benne, hogy ezek a dolgok is rögzülnek a tudatalattiban, és formálnak bennünket. A formálás egyik legfontosabb eredménye pedig, ami viszont szinte tapintható volt a diplomaosztó után, valamint az utolsó közös eseményeinken, bulikon és vacsorákon, hogy mindannyian toleránsabbá és elfogadóbbá váltunk egymással szemben, és ezáltal a különbözőséggel szemben úgy általában.

A tolerancia azonban nem csak az egyetemi közegben volt egy domináns erő, hanem a japán társadalomban tett „kirándulásaim” során is. Ahogy mi is nap mint nap tapasztaljuk, a világ különböző népei egyre inkább keverednek, egyre nagyobb gyorsasággal. Szemünk láttára zajlik a határok elmosódása, a különböző fizikai és jogi korlátok szerepének változása, csökkenése. Meggyőződésem, hogy ez előbb vagy utóbb Japánt is el fogja érni, valamilyen formában. Annál is inkább, mert Japánnak nagy szüksége van külföldi munkaerőre, tekintettel arra, hogy vészesen csökken a népességszám, mely úgy 40-50 év múlva akár a felére eshet vissza. Japánnak még jobban ki kell majd nyílnia. Ehhez, többek között, sokat kell fejlődnie a japán lakosságnak toleranciából. Miközben a japán emberek végtelenül udvariasak és tisztelettudóak mindenkivel szemben, így a turistákkal, illetve a külföldiekkel szemben is, addig teljesen mások a valódi érzelmek azzal kapcsolatban, ha külföldiek bevándorlása a téma, és ebbe nem csak az alacsonyan képzett migránsok tartoznak, hanem a magasan képzett külföldi munkaerő is.

A tapasztalatom azonban, hogy javában zajlik a változás, a valódi tolerancia egyre inkább hódít. A jelek mindenütt ott vannak. Nehéz összeszedni és bemutatni mind, de az összes generáció, beleértve az idősebbeket is, erősen érintett. Rengeteg olyan gesztussal találkoztam az utcán, a boltokban, különböző kulturális és egyéb eseményeken, valamint intézményekben, ahol nem csupán kötelező udvariasságot és tiszteletet kaptam, hanem őszinte kedvességet és valós érdeklődést. Egyre többen beszélnek nyelveket, egyre többen képesek és akarnak is kommunikálni külföldiekkel és kapcsolódni hozzájuk, és egyre többen szereznek meghatározó tapasztalatokat külföldön. A legidősebbek és a legfiatalabbak is érdeklődést mutatnak az általunk, külföldiek által képviselt kultúrák, nézetek és gondolatok iránt, valamint egyre inkább vágynak valódi kapcsolódásra tőlük merőben különböző emberekhez. Az igazán érdekes pedig, hogy ezt nem csupán Tokióban vagy Oszakában tapasztaltam, hanem igazán pici közösségekben, nagyon lokális és homogén helyeken is.

A Japánban töltött időm egyik legvarázslatosabb élménye volt a Gifu prefektúra Gujo nevű városkájában töltött két nap és két éjszaka. Gujo egy negyven ezer lakossal rendelkező pici város Japán egyik hegyvidékében, mélyen az ország belsejében, egy völgyben, messze minden turista központtól és külföldiek által látogatott helytől. A városban alig találkoznak külföldi emberrel. Én az egyetem szervezésében, mintegy húsz másik diáktársammal együtt látogattam el a városba, mely egyben túravezető professzorunk szülővárosa is. Gujo nevezetessége a nyári tánc, egy fesztivál, melynek keretében a helyi lakosok egy hónapon keresztül, minden este, szinte egész éjjel táncolnak. A tánc helyszíne egy tisztás a város melletti egyik domb lábánál. A domb tetején egy régi szamuráj kastély veti vigyázó tekintetét az alatta összegyűlt emberekre, akik koncentrikus körökben állják körül az emelvényen zenélő helyi zenészeket, és ritmusra járják a földművesek által saját maguk szórakoztatására évszázadokkal korábban kitalált táncokat. Összesen tíz tánc van, mindegyik mintegy 6-8 mozdulatból áll, amelyek leginkább a karate formagyakorlataira emlékeztetnek, miközben egyértelműen felfedezhetők közöttük a földművelés során tett mozdulatok.

Mondanom sem kell, én nem vagyok Jerry Lewis, és nem kedvenc szórakozásom a tánc. Ráadásul, amikor mi húszan külföldiek odaértünk a helyszínre, ahol több száz helyi, egymást jól ismerő japán rótta a kultúrájuk szerves részét képező köröket, finoman szólva is zavarban éreztem magam, és szerintem a diáktársaim is. Mégis, nem telt bele pár percbe, és ott termett mellettünk több idősebb japán is, nyári yukatában és fapapucsban, mosolyogva és nyitottan, hogy megtanítsák nekünk az éppen soron lévő táncot. Nehéz szavakkal leírni, de a légkör tele volt barátságossággal, szeretettel, nyitottsággal, örömmel és befogadással, ami szinte mindegyikünket magával ragadott, és nem bírtuk megállni, hogy ne álljunk be valamelyik körbe táncolni. Akárki mellett is álltunk éppen a körben, mosolyokkal és segítőkészséggel találkoztunk, és nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a kis közösség teljes értékű tagjainak érezzük magunkat. Úgy táncoltunk végig két éjszakát is, mintha az a mi kultúránk része lett volna, mintha ebben nőttünk volna fel, és arra a pár órára teljesen megszűntünk különbözők lenni: nem voltak ott különböző bőrszínek, különböző vallások, különböző nemzetiségek, csupán pár száz felhőtlenül boldog ember, akik együtt mozogtak a zene ritmusára, és élvezték egymás társaságát, a csillagokat, és a holdfényt. Egyek voltunk.

A fenti élményeken túl, ami igazán mély benyomást tett rám, és reménnyel töltött el a tolerancia jövőjét illetően mind a japán társadalomban, mind más társadalmakban, az a gyerektábor élménye volt. Sokan tudják, hogy Japánt megrázta a 2011-es földrengés és cunami, mely mély sebeket és nyomokat hagyott számos helyen és formában. Sajnos ez alól a gyerekek sem képeznek kivételt, így a mai napig sok traumás gyerek van az országban. Egy fiatalokból álló szervezet angol nyelvi táborokat szervez 8-10 éves gyerekeknek, és a 2011-es események által érintett gyerekek számára a részvétel ingyenes. Sőt, a táborok egyik célja, hogy ezek a gyerekek más gyerekekkel keveredjenek, és ezáltal oldódjanak, valamint cél, hogy közös játékok és játékos nyelvtanulás formájában egy kis örömöt kapjanak. A táborok talán legfontosabb résztvevői – a gyerekek mellett – a külföldi önkéntesek. Az ő feladatuk angolt tanítani a gyerekeknek, játszani velük, és betekintést adni más kultúrákba, számukra idegen világokba. Én is önkéntesként vettem részt ilyen táborokban.

Az élmény és a pozitív hatás leírhatatlan, mind a gyerekek, mind az önkéntesek számára. Ugyan a táborok csak 2-3 naposak, de ennyi idő is elég ahhoz, hogy a sokszor nagyon zárkózott és félénk gyerekek megnyíljanak, kivirágozzanak, és teljesen új világokat fedezzenek fel maguknak a külföldiekkel való kapcsolódásuk révén. Ráadásul, bátorságot szereznek a külföldiekkel való kommunikációhoz, megtanulják, hogy megbízhatnak külföldiekben és szeretet kapnak tőlük, és megtapasztalják, hogy a külföldiek is legalább olyan jó és kedves emberek, mint anyukáik és apukáik. Emellett, kapuk nyílnak előttük, és hála a modern technológiának, csupán az érdeklődésük szabhat határt annak, hogy mennyire merülnek majd el a jövőben az új, a más, a különböző feltérképezésében és megismerésében. Mindeközben a külföldi önkéntesek, akik a világ minden tájáról érkezve laknak diákként vagy munkavállalóként Japánban, közelebb kerülnek a japán társadalomhoz, és egymás oly eltérő kultúráit is megismerik. Barátságok kötődnek, szerelmek születnek, és ismét csak annak az egységnek az érzése jár át mindenkin, amiről a tánc kapcsán is írtam. Egység abban, ahogy származástól, vallástól és bőrszíntől függetlenül mind azért dolgozunk, hogy egy kis örömet szerezzünk sérült és kevésbé sérült gyerekeknek, és közben mi is jól érezzük magunkat. A tolerancia és az elfogadás a tábor egyik legfontosabb leckéje mind a felnőttek, mind a gyerekek számára.

Az az érzésem, hogy jelenleg egy olyan világban élünk, amelyben hatalmas változások zajlanak. A Buddhizmus szerint az egyetlen állandó dolog a világban a változás, vagyis a világ folyamatosan változik. Mégis, nem tudok másként tekinteni a világban jelenleg zajló folyamatokra, mint olyan változásokra, amelyek gyökeresen új világrendet és világot fognak hozni számunkra, illetve a következő generációk számára. Hogy ez a világ milyen lesz, arról fogalmam sincs, azt érzem ugyanakkor, hogy a tolerancia egy kulcstényező lesz abban, mennyire lesz jó vagy rossz hely számunkra a világ. Japán sok mindenre tanított, és sok mindent megmutatott, de leginkább azt, hogy a tolerancia jó dolog, a tolerancia egy szükséges dolog, és a tolerancia tanulható. Tanulni pedig úgy a legkönnyebb, ha kilépünk megszokott környezetünkből, ha beengedünk a terünkbe új embereket, új kultúrákat, új gondolatokat, új közegeket. Éppen ezért, nagyon tudom javasolni mindenkinek, hogy mind saját maga számára, mind gyerekei számára, ha teheti, engedjen teret rövidebb-hosszabb külföldi tapasztalatoknak, és szerezzen élettapasztalatot idegen országokban, új kultúrákban. Nem azért, mert otthon rossz, hanem azért, mert ezáltal olyan belső gazdagságra lehet szert tenni, mely elengedhetetlen az új, alakuló világunkban, és amúgy meg szórakoztató is. Egyébként pedig, ha valamit, azt megtanultam, hogy szinte semmit nem tudunk a világról (én legalábbis biztosan nem), és ha picit is, de közelebb kerülünk a megismeréséhez, és ezáltal saját magunkhoz is, ha ilyen tapasztalatokat szerzünk.

Sayonara