Nincs mit szégyelni

Odaibán lakom, egy mesterséges szigeten a Tokió-öbölben. Amikor ezt elmondom egy japánnak, kivétel nélkül mindegyikük meglepődik, mert Odaiba nem lakóövezet. Odaibára bevásárolni és szórakozni járnak az emberek, helyiek és turisták egyaránt. Az egyetem, ahová járok pedig, Roppongi kerületben van. Ezen is mindenki meglepődik, mert Roppongi egy szórakozó negyed, és egyben egy üzleti (elsősorban IT) negyed is. Közel sem a felsőoktatás bástyájaként ismert.

A kettőben az a közös, hogy az itt megforduló emberek többségének pénztárcájában több pénz van, mint az enyémben valaha is volt. (Leszámítva azt az esetet, amikor hat évesen sikerült ellopnom egy családi ismerősünk teljes havi fizetését, abból a célból, hogy játékokat vegyek magamnak. Finoman szólva is rövid ideig tartott a bűnözői pályafutásom, és még csak egyetlen játékra sem sikerült beváltani a csodálatosan kitervelt és kivitelezett akcióm zsákmányát, de az egy másik történet.) Ebben a pillanatban is Roppongi legújabb és legmenőbb bevásárlóközpontja, a Tokyo Midtown hátsó bejáratánál elterülő téren ülök, ahol több tíz asztal van kirakva a pláza vendégeinek, hogy a fárasztó étkezés – vásárlás - nassolás közepette megpihenhessenek. A mellettem lévő asztalnál három középkorú nő cseverészik. Legalább egy tízest letagadhatnának a korukból, és jól láthatóan legnagyobb problémájuk az életben az lehet, hogy mikor léptetik még előrébb férjeiket, hogy egy negyedik Louis Vuitton táskát is megvehessenek. Jó, nyílván túlzok, és igazságtalan vagyok velük szemben, „but you get the point” – mondaná az amerikai (vagy bárki, aki beszél angolul). És ha körülnézek, csupa ilyen embert látok. És nincs ezzel túl nagy baj (talán). Szép, jól öltözött, és jókedvű mindenki, és lépten-nyomon a kedvenc illatomat érzem a kifinomult tokiói nőkön – a Japánban hihetetlenül népszerű Chloé by Chloét. De Japánnak nem csak ilyen arca van, Tokiónak nem csak ilyen arca van, még akkor sem, ha ez a világ egyik legfejlettebb és leggazdagabb országa, illetve városa.

Úgy egy éve olvastam egy kortárs japán ponyvát, mely Tokióban játszódott. A történet egyik kulcsjelenete rögtön a könyv elején volt, relevanciája persze csak a végén derült ki. A jelenetben a főszereplő melankolikus hangulatban sétált el egy olyan híd (vagy magasan haladó út – már nem emlékszem) mellett, amely alatt hajléktalanok laktak. A szerző nagyon részletesen és realisztikusan írta le azt a külön kis világot, amelyet a hajléktalanok kialakítottak maguknak, és nem meglepő módon, az a kép rajzolódott ki a fejemben a leírás alapján, hogy itt Japánban a hajléktalanok is olyan rendezett, szervezett és tiszteletteljes módon élik mindennapjaikat, mint szerencsésebb honfitársaik. A lélektani oldal persze teljesen más: szégyen, megalázottság, reménytelenség. Mint akárhol máshol. Azzal a különbséggel, hogy a társadalmi nyomás és elvárások miatt itt a szégyenérzet nagyobb, mint akárhol máshol a világon.

Tavaly novemberben, egyik este elindultam a fényképezőgépemmel, hogy csináljak pár fényképet Shinjuku kerület felhőkarcolóiról, esti fény- és életviszonyok között. Lenyűgöznek ezek a csendes óriások, amelyek egy végtelen ködbe vezető hídnak tűnnek, ha lábuknál állva felnézek a magasba. Miután végeztem a kis túrámmal, és csináltam pár nagyszerű fényképet a kedvenc épületeimről, elindultam vissza Shinjuku nyüzsgő részébe, hogy vacsorázzak valamit. Ehhez át kellett haladnom egy magasított út felett, mely szélessége miatt inkább autópályának tűnt mintsem egy sima városi útszakasznak. Ahogy közeledtem ehhez a magasított autópályához, és az átjáróhoz, mely alatta terült el, arra lettem figyelmes, hogy hatalmas kartondobozok sorakoznak egymás mellett, az átjáró teljes hosszában, több sorban. Odaérve az elsőhöz, rádió hangját hallottam kiszűrődni a kartondoboz falain át, és abban a pillanatban meg is értettem mindent: hajléktalanok.

Először láttam hajléktalant Tokióban, sőt, Japánban, és először nagyon meglepődtem. Egyszerűen nem számítottam rá. Aztán eszembe jutott a már említett könyv, a jelenet a rendezetten lakó, híd alatti hajléktalanokról, és arra gondoltam, hogy milyen hatalmas különbség van aközött, ha az ember csak olvas valamiről (legyen az akár egy igaz történet, egy szomorú hír, vagy egy riport egy katasztrófáról), vagy ha személyesen is megtapasztalja. Az addig fölöttünk ólálkodó, szürkés felhő életízű hirtelenséggel ölti magára legsötétebb köpenyét, majd kérdezés nélkül ránk zúdítja a valóságot, zivatarostul, villámcsapásostul, mennydörgésestül.

Ahogy a könyv főszereplője, én is néma melankóliába burkolózva haladtam el a kartondobozok mellett, és figyeltem milyen világ lapul a falaikon belül. Néhány dobozba be lehetett látni felülről, mivel a bent lakók épp teraszként használták „egyszobás lakásukat”. Volt ahol ketten ültek egymással szemben, és japán sakkot, azaz shogit játszottak. Jól láthatóan régóta voltak az utcán, és jó barátok voltak. Volt, aki egyedül szórakoztatta magát, egy valaki által eldobott manga képregénnyel, vagy a pár nappal korábbi újsággal, esetleg a már említett rádióval. Az egyik legelső szó, ami eszembe jutott, ahogy haladtam el ezen nem is annyira ideiglenes otthonok mellett, az volt, hogy rendezett. Minden olyan rendezett volt, rendbe volt tartva. Nem éreztem bűzt, semmi és senki nem volt undorító vagy visszataszító, senki nem volt részeg, senki nem hangoskodott, és senki nem koldult. Csak úgy voltak, élték az életüket, és egyetlen, de egyetlen pillanatra sem emelték tekintetüket egyetlen járókelőre sem. Túl nagy volt a szégyen.

Mintegy tíz kartondobozt számoltam össze abban a sorban, amely mellett elhaladtam. A végére érve zsibbadtság uralkodott el az agyamon, hirtelen nem tudtam ki vagyok, és hol vagyok, csak mentem előre, vittek a lábaim, anélkül, hogy tudtam volna mit is csinálok. Akkor tértem magamhoz, amikor az első kereszteződéshez értem, és meg kellett állnom a piros lámpa miatt. Átnéztem az úttest túloldalára, és megpillantottam Japán hetvenezer konbinije közül az egyiket, egy Seven Elevent (a konbini a convenience store japán neve, amolyan mindenes bolt, van étel, ital, posta, fénymásolás, háztartási cikkek, ATM automata – praktikusan élni is lehetne bennük). A lámpa zöldre váltott, a lábaim pedig egyenesen a konbinibe vittek, a kezeim pedig leemeltek tizenegynéhány rizsgombócot, néhány liter vizet és teát, valamint néhány zacskó kekszet a polcokról, és fizettek, majd a lábaim visszafordultak a hajléktalanok irányába. Ösztönösen cselekedtem.

Pár perccel később újra ott voltam a kartondoboz-faluban. Azon járt az agyam, hogyan is kezdjek neki, hogy lenne a legjobb odaadni nekik az ételt. Miközben ezen filóztam, balra néztem, el a sorakozó dobozoktól, a velük szemben lévő, szintén a magasan haladó autópálya alatt elhelyezkedő térre. Döbbentem vettem észre, hogy a körülbelül száz négyzetméteres terület tele van hajléktalanokkal. A földön feküdtek, újságpapírba takarózva. Ők lehettek az újabb jövevények, akiknek még nem volt kartonból épített palotája, és egy részük valószínűleg fel sem fogta még, hogy milyen sors lelte. Fogalmam nem volt mit tegyek. Körülbelül tíz emberre való étel volt nálam, de a földön fekvő emberekkel együtt legalább negyvenen lehettek. Kinek adjak? Hogy szelektáljak? Ott álltam, a zacskóval a kezemben, és egyszerűen ledermedtem. Nem tudtam mozdulni.

Emlékszem, hogy kínomban felnéztem az égre, és azt mondtam magamban: na, most segíts valahogy, küldj valakit, vagy valamit, vagy csinálj valamit, mert fogalmam sincs, mit tegyek. A következő pillanatban a szemem sarkából észrevettem, ahogy négy fiatal japán közeledik hozzám. Két lány és két fiú volt, nagyjából velem egyidősek lehettek, talán két pár. Szatyrok voltak a kezeikben. Rögtön tudtam, hogy kik ők, és miért jöttek. Használhatnám azt a szót is, hogy angyalok. Nem tudom, ez-e a megfelelő szó, de amint odaértek mellém, összenéztünk, majd rögtön szétszóródtunk, és elkezdtük osztani az ételeinket. Egy csepp kétség nem volt már bennem. Úgy jártam egyik hajléktalantól a másikig, mintha előre elterveztem volna, pontosan kihez fogok menni, és kinek fogok ételt adni. Teljesen egyértelmű volt mit kell tennem, semmi gondolkodás, semmi kétség, csak mentem, és tettem a dolgom. Mindenkinek jutott étel.

Dolgunk végeztével összegyűltünk, egymásra néztünk, kezet fogtam mindegyikükkel, és az egyik fiatal srác csak annyit mondott: „Köszönjük”.

Több mint egy hónappal később, Karácsonykor, visszatértem. Ekkor már nem egyedül, hanem néhány barátommal az egyetemről, akiket sikerült meggyőzni, hogy eljöjjenek velem. Ahogy a legelső alkalommal, másodszor is ugyanazt tapasztaltam az ételek kiosztásakor: ezek az emberek rettenetesen büszkék, és rettenetesen szégyellik magukat. Olyannyira erős a szégyenérzet, hogy sokan közülük jogosultak lennének munkanélküli segélyre, vagy valamilyen egyéb állami segítségre, de nem veszik igénybe, mert szégyellik magukat. Nagyon messzire nyúlik vissza az, hogy miért ilyen erős a szégyenérzet a kudarcot valló japánokban. És nagyon nehéz változtatni rajta, mert mélyen bennük van. Nagyon nehezen kérnek segítséget, ha kilátástalan helyzetbe kerülnek, vagy kudarcot vallanak. Pedig nem szégyen, tényleg nem az. Mindnyájunkkal előfordul, hogy elesünk, ki kisebbet, ki nagyobbat. De a világ szerencsére tele van olyan emberekkel, akik ilyenkor szívesen és előítéletek nélkül nyújtják a kezüket. Őszintén remélem, hogy a japánok megtanulják erősen megfogni ezt a kezet, mert a saját társadalmuk is tele van segítőkész emberekkel.

Utolsó utáni gondolatként pedig egy felhívás, hogy aki tud, segítsen olyanokon, akiknek szüksége van segítségre. Még ha számunkra ismeretlen emberekről is van szó. Különösen az öregek vannak rettenetesen kiszolgáltatott helyzetben, és akár egy szendvics, egy kis kenyér, egy kis innivaló is sokat jelenthet nekik. Akár otthon, akár bárhol máshol a világban. Túl sok ember nélkülöz, sokunknak ugyanakkor van annyi, hogy legalább egy picit tudjunk belőle adni. Hajrá!