Találkozások - 2. rész

Perugia, Olaszország, 2003. június eleje. Épp kijöttem a Bertolucci filmművészetének elemzésével foglalkozó első órámról a perugiai nyári egyetemen, ahol egy ösztöndíj keretében tanultam az olasz nyelvet és az olasz kultúráról, egy hónapon keresztül. A gyomrom hangos morajlással jelezte, hogy olasz finomságokra vágyik, így gyors megoldásra volt szükségem. Szerencsémre az egyetem mellett volt egy élelmiszerbolt. Tanácstalanul járkáltam a polcok közt, azon gondolkodva, hogy mivel tudnám megnyugtatni gyomrom zaklatott lelkiállapotát, amikor megláttam, hogy a felvágottakat és sajtokat tartalmazó pultnál egy japán srác kér egy paninit. Szemet szúrt, hogy egy japán ennyire jól beszél olaszul, meg hogy láthatóan van érzéke az olasz gasztrokultúrához. Végignéztem, ahogy a boltos néni felvág neki egy zsemlét, majd a legfinomabb pármai sonkából rak bele néhány szeletet, arra bivaly mozarella darabokat helyez, majd végül paradicsom szeletekkel zárja a sort. Hatalmas felfedezés volt számomra, hogy ilyet is lehet csinálni, hogy lehet szendvicset készíttetni, így szépen odahúzódtam a japán fiú mellé, és amikor ő megkapta gusztusos paninijét, azonnal szóltam, hogy „Signora, és is ugyanilyet kérek ám!”.

A japán fiú mosolyogva várt rám a bolt előtt. – Yuki vagyok. – mutatkozott be, majd elmondta, hogy ő is az Universitá per gli Stranieri diákja, és olasz nyelvet jött tanulni. Picit alacsonyabb volt nálam, de nem sokkal, vékony, amilyen én soha nem leszek, és olyan frizurával, amilyet a japán rajzfilmekben lehet látni: rézvörösre festve, és sok-sok zselével úgy beállítva, hogy egy tájfun sem okozhat benne helyrehozhatatlan kárt. Rögtön megtetszett benne, hogy olyan nyitott, kedves, és laza volt. A legdurvább sárkány-lady sem tudná kihozni a sodrából – gondoltam, és örültem annak, hogy nem egyedül kell elfogyasztanom az ebédemet. Alig ismertem még csak néhány embert, hiszen pár napja érkeztem Perugiába, és barátom is csak egy volt, Andi, szintén Budapestről, akivel a Firenzéből Perugiába tartó vonaton ismerkedtünk össze.

Napos, meleg koradélután volt, és egyikünknek sem volt több órája aznap, így besétáltunk a főtérre, és a dóm lépcsőjén ülve ettük meg szendvicseinket. Az ebéd végén már tudtam, hogy nagyon jó barátra tettem szert, és hogy együtt fogjuk felfedezni Umbriát a következő közel egy hónapban. Így is lett. Együtt mentünk Assisibe és Gubbioba, együtt utaztunk Cattolicaba, a tengerpartra, ahol ő rákvörösre égett le, de igazi szamuráj módjára egyetlen egyszer sem panaszkodott (kivéve, amikor megláttunk egy szőrös olasz csávót fehér tanga-fürdőgatyában és biciklin – na, arra mindenki panaszkodott), és együtt jártunk koncertről koncertre a híres Umbriajazz fesztiválon. Felejthetetlen egy hónap volt, és ugyan nekem a vártnál kicsit hamarabb kellett hazautaznom, örültem, hogy életre szólónak tűnő barátságot kötöttem egy oly távoli ország fiával, mint Japán. Ezt követően még évekig tartottuk a kapcsolatot e-mailben (nem, akkor még nem volt facebook), ám ahogy az lenni szokott, az e-mailek egyre ritkábban jöttek és mentek, míg végül pár év elteltével teljesen abba nem maradtak. Már csak az emlékeimben élt, amolyan ködfelhőként, mely néha a föld felszínének közelébe merészkedik, majd ugyanolyan gyorsan el is illan.

(sokat gondolkodtam, berakjam-e ide ezt a képet, kockáztatva jóhíremet egy ilyen vállalhatatlan külsővel a múltból, de egye fene, legyen, mindent az olvasók szórakoztatásáért)

Fastforward: Tokió, Japán, 2015 legeleje. A számítógépem előtt ültem, épp megvettem a repülőjegyemet Oszakába. Április közepére terveztem be várva várt utamat Oszakába és Kiotóba. A jegy tehát már megvolt, így még a szállásfoglalás volt hátra. Elég gyatra találatokat dobott ki a Booking.com (nem, ez nem a reklám helye, sajnos egyetlen fillért sem kapok ezért a bejegyzésért), és azon kezdtem el gondolkodni, hogyan kellene megoldani ezt az oszakai szállás dolgot, kitől lehetne használható információt kapni Oszakáról. És akkor újra leereszkedett a ködfelhő, és eszembe jutott Yuki. Hát persze, Yuki, Perugiából, ő oszakai! Vele kell kapcsolatba lépnem!

Azonnal a facebookra siettem (igen, most már van facebook – imádlak Mark Zuckerberg), beírtam Yuki teljes nevét, és azonnal felismertem az arcát. A legelső találat volt, amit Zuckerberg csodakütyüje kidobott. Kicsit változott ugyan, de szerencsére nem annyit, mint én – neki persze nem is kellett annyit, hogy vállalhatóan nézzen ki. Felvettem ismerőseim közé, és rögtön írtam neki egy üzenetet. Időbe tellett, mire válaszolt, már azt gondoltam, hogy fogalma sincs ki ez a marha, de végül csak kaptam tőle levelet, e-mailben, melyből rögtön éreztem, mennyire örül nekem, és ugyanolyan hihetetlenül hangzott neki is, hogy hamarosan viszontláthatjuk egymást Oszakában, ahogy nekem. Persze, rögtön felkínálta, hogy nála alhatok, amit én persze rögtön el is fogadtam, és mivel Oszakában egy szombat-vasárnapot terveztem eltölteni, jelezte, hogy velem tud lenni végig, és szívesen megmutatja a várost. Hihetetlen, hogy újra találkozni fogunk – gondoltam.

Alig tudtam kivárni, de végül csak eljött az egy hetes Oszaka-Kiotó utam ideje. Április 11-én, délután háromnegyed egykor ott álltam az oszakai Taisho metróállomás peronján, és megláttam Yukit, ugyanolyan cingár fizimiskával, zsebre tett kézzel, és lazasággal, ahogy a falat támasztja, és vár a barátjára. Nem, kedves olvasó, nem rohantunk oda egymáshoz, hogy szorosan átöleljük egymást, halk, de egyre erősödő zongora-szóló kíséretében, hanem odasétáltam, egymásra néztünk, szorosan kezet fogtunk, elmosolyodtunk, és mindketten újra húsz évesnek éreztük magunkat. Mintha visszarepültünk volna az időben, egyetlen pillanat alatt, és a minket körülvevő atmoszféra és energia ugyanaz volt, mint tizenkét évvel korábban.

Gyorsan leraktuk a cuccomat Yuki lakásán, majd rögtön nekivágtunk a városnak. A barátom megkérdezte, hogy mit akarok látni Oszakából ebben a két napban. Mondtam, hogy persze kíváncsi vagyok a legnagyobb nevezetességekre, de olyan helyekre is vigyen, ahová turisták nem járnak. A továbbiakban csak ezekről fogok írni, a többihez ott van Google-sensei.

Az első meglepetésem az volt, hogy Oszaka tele van okinawai emberekkel. A legnagyobb Okinawán kívüli okinawai közösség épp ebben a városban él. Mivel ez Japán, a kapcsolódó téma természetesen az étel. Ki kellett próbálnom egy igazi okinawai éttermet. Yuki – hozzám hasonlóan – nagy rajongója az ételeknek és az étkezésnek, így azonnal tudta hova kell menni. Egy pici étterem volt, közel a lakásához, egy szűk kis utcában. Egyedül tuti nem merészkedtem volna be, de Yuki állította, hogy Oszaka legjobb okinawai étkezdéje, és az ebéd végére helyeselnem kellett, akkor is, ha fogalmam nem volt róla, milyen lehet a többi okinawai étterem. Nem tudnám már megmondani, mit ettünk pontosan, a barátom intézte a rendelést, de olyan széles vigyorral az arcomon dőltem hátra a székemben az ebédet követően, hogy az sem zavart volna, ha sót raknak cukor helyett az ebéd utáni kávémba.

Az ebédet követően sok oszakai nevezetességet néztünk meg, de számomra a legérdekesebb ismét egy olyan hely volt, ahová egyedül sose mentem volna be. Az egyik híres bevásárló utca közelében, egy szűk mellékutcában helyezkedett el egy alacsony, kétszintes, de nagyon hosszú és széles épület. Yuki azt mondta róla, hogy a helyi alternatív (és néha bizarr) szcéna alakjainak a legfontosabb központja. Az épület külsejéből ítélve nem tudtam elképzelni, hogy lehet ez bármilyen szcéna központja, hiszen olyan unalmas volt, mint egy ebéd utáni mikroökonómia előadás a Közgázon. De bíztam a barátom szavában, és ismét nem okozott csalódást. A külső csigalépcsőn felsétáltunk az épület második (és egyben utolsó) emeletére, benyitottunk, és hirtelen úgy éreztem, mintha Golden Gaiban lennék, ugyanabban a pici szórakozó negyedben, amelyről az előző blogbejegyzésben írtam. Az épület ezen szintjén két párhuzamos folyosó volt, mindkettő egy-egy vöröslámpás sikátorra emlékeztetett, a folyosókról pedig számos ajtó vezetett bizarrabbnál bizarrabb bárokba és klubokba. Az ajtók előtt biciklik álltak, meg egy-egy asztal vagy szék, gondolom dohányosoknak, a falakat pedig mindenféle furcsa poszter borította. Mivel délután volt, egyetlen bár sem volt még nyitva, így csak végig tudtunk sétálni a folyosókon, anélkül, hogy bementünk volna bármely bárba is, de újra bebizonyosodtam róla, hogy ez a társadalom bizony nem olyan sablonos és kimért, amilyennek a felszínen tűnik.

Az egész napos séta vége felé nagyon megéheztünk, és mivel Oszaka egyik nevezetessége a polipkarral töltött tésztagolyó, más néven a takoyaki, muszáj volt előételnek ennünk egy olyat. Yuki persze most is tudta, melyik a legjobb takoyaki büfé a városban, így oda is mentünk. A hely annyira népszerű, hogy kevésbé forgalmas napszakban is legalább negyedórát kell várni erre az amúgy nagyon gyors ételre, így nem lepődtünk meg, amikor a néni jelezte, hogy húsz-huszonöt perc múlva lesz kész a mi adagunk. Az pont elegendő idő egy korsó hideg Asahi sörhöz (ah, tényleg fizethetne valaki ezért a sok reklámért), így betértünk a takoyakis melletti apró kocsmába. Ez megint csak egy olyan hely volt, amelytől a turista megrémül, mert függöny takarta el a bejáratot, és ha valaki be is mer kukkantani, bent csupa helyi, jellemzően idősebb embert talál, közel sem luxus körülmények között. Az otthoni késdobálók és restik japán változata. Én persze örültem, mert végre ilyen helyre is eljutok, bár tudhatnám, hogy japánban nincs igazi késdobáló, még a yakuzák törzshelyein is vígan eldumálgatnak az egzotikumnak számító turistákkal. A pult mögött sürgő-forgó bá természetesen egyben a tulaj is volt, és amint meglátott, elővette minden angol nyelvtudását, és annyira akart velem kommunikálni, mintha én lennék álmai nője, vagy maga Scarlett Johansson. Nem kis meglepetésemre kiderült, hogy sokat járt külföldön, többek között Magyarországon is, és nem kellett neki elmagyarázni a különbséget Budapest és Bukarest között. Azon ugyan meglepődött, amikor mondtam neki, hogy a magyar foci már nem olyan jó, mint valaha volt, nem értette ugyanis mi okozhat egy ilyen mértékű hanyatlást, de megkíméltem őt az NB I csodáinak ismertetésétől. Annyira belemelegedtünk a jópofa beszélgetésbe (ami persze leginkább abból állt, hogy ő kérdezgetett, én válaszoltam, és ő hosszú „eee” kíséretében csodálkozott), hogy a bá marasztalt minket, és megengedte, hogy behozzuk az utcáról az időközben elkészült takoyakinkat, és ott fogyasszuk el. A kérdezésbe és rácsodálkozásba a többi „asztal” (inkább boroshordók voltak, álló pultként) vendégei is bekapcsolódtak, és nem sokkal később már mindenki sörkorcsolyájából és italából kaptunk kóstolót. Mondanom sem kell, az egyik legautentikusabb és legemberibb élményem volt eddigi itt tartózkodásom során.

A második nap első fénypontja egy különleges kávézó volt. Egy lakóövezet kellős közepén húztak fel egy hangár-szerű épületet, melynek belső terét rengeteg fagerendával, fémoszloppal és nagy ablakokkal alakították ki. Különféle bútorok tarkították: a dízájn székektől, a ’20-as és ’30-a évek dán bútorain át, a kényelmes bőrfotelekig minden. Azon túl, hogy a hely nagyon jó minőségű kávét szolgált fel, egyben egy hatalmas borszaküzlet is volt, nagy választékkal a világ minden tájáról. Újra és újra lenyűgöz a japánok igényessége, és az az odafigyelés, amit annak szentelnek, amit szeretnek, és amit csinálnak. Ha egy japán ember szereti a jó kávét, vagy a jó bort, és úgy dönt, hogy a munkáját is a szenvedélyének szenteli, az eredmény garantáltan csúcsminőségű lesz, mivel kivétel nélkül mindegyikük alázattal, szeretettel, igényességgel, és rengeteg figyelemmel áll hozzá munkájához. Jó egy órát sikerült eltölteni a helyen, melynek a legszebb része a bejárat elé kiállított régi Harley Davidson volt. Kell egy ilyen motor!

A második napon is sikerült rengeteg szép helyet meglátogatni. Látszólagos szürkesége ellenére Oszaka igenis egy érdekes város, úgyhogy mindenkinek ajánlom a meglátogatását, aki Japánban jár. A hosszú séta során gyakran ettünk apróbb falatokat, így nem készültünk nagy vacsorára. Helyette valami apróságot akartunk újra elfogyasztani, ezúttal ülve, egy pohár ital társaságában. Yukinak ismét sikerült érdekes helyre vinnie. A várost átszelő folyó partján található bár különlegessége, hogy ez egy konzerv-bár. Lényege, hogy a bejáratnál található előcsarnok-szerűség olyan, mint egy spájz, melynek polcai tele vannak különféle konzerv-ételekkel, mindenhonnan a világból. Az összes étel azonnal ehető a konzervből, és igény esetén megmelegítik. Az ember kiválaszt egy (vagy több) konzervet, választ magának italt, és jóízűen elfogyasztja. Én hal-curryt ettem, Yuki valami csirkés cuccot, és mindkettő finom volt, nagy meglepetésemre. Zseniális üzletmodell amúgy, mert az ételt könnyű tárolni, nem romlik el, és el sem kell készíteni, csak konzervnyitó kell hozzá, és valaki, aki elmosogat utána. Ha egyszer sok pénzem lesz, nyitok egy ilyet.

A hosszú hétvégénket végül Yuki lakásán zártuk. Yuki egy kis cég alkalmazottja, amely olasz ételek importálásával foglalkozik olasz éttermek számára. Ennek köszönhetően volt otthon isteni, sűrű olívaolaja, szárított paradicsoma Pugliából, szicíliai olivabogyója, és Parmiggiano Reggiano sajtja. Ehhez vettünk még korábban egy finom dél-olasz vörösbort a kávézó/borüzlet helyen, és kiültünk a teraszára. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk ezeket az olasz finomságokat élvezve. Amikor az egyik pillanatban kifogytunk a témákból, és pár másodpercre csendben maradtunk, a barátom kinézett a város éjszakai fényeire. Láttam a tekintetén, hogy gondolatban valahol máshol jár. Felém fordult, a szemembe nézett, és csak annyit mondott:

- Úja Perugiában vagyunk barátom.