Hirotada Ototake. Egy hihetetlenül inspiráló ember, aki egy új Japán előfutára, akinek a hatására falak fognak ledőlni, még ha ő maga csak az első repedéseket is okozza. De kezdjük távolabbról.

A japán egy nagyon sok szempontból furcsa, érdekes társadalom. Könyveket lehetne teleírni társadalmuk különböző aspektusainak elemzésével. Én most azonban csak egyetlen, ám igen fontos szeletét akarom megragadni: az érzelmek kimutatását. Pontosabban, annak hiányát. A japánok ugyanis alapjáraton nem mutatják ki igazi érzelmeiket. Ez persze nem egy eget rengető felfedezés, viszonylag köztudott tényről van szó. Tudjuk, hogy a japánok a társadalmi, közösségi együttélés harmóniája érdekében javarészt elrejtik mindazt, ami valójában bennük zajlik. Tudjuk, hogy a japán társadalom alapja a közösség az egyénnel szemben, márpedig az érzelmek kimutatása az egyéniség megtestesülése. Hogy ez azt jelenti-e, hogy nincsenek érzelmeik, hogy nincs egyéniségük? Egyáltalán nem. Épp ellenkezőleg, nagyon gazdag érzelmi világgal tudnak rendelkezni, nagyon érdekes, színes egyéniségeik vannak, de a legtöbbjüknél a társadalmi konvenciók hatalmas láncai tartják fogva ezeket. De az emberi szellem nem bírja a láncokat, és folyamatosan keresi a módját annak, hogy kiszabaduljon, hogy levegőhöz jusson. Így nem meglepő, hogy a túlzott fogvatartottság az egyik oldalon a szellem végletes kicsapongását eredményezi a másik oldalon, amikor érzi a láncok lazulását. Fantáziavilágokba való menekülés (anime, manga), szerepjátékok (cosplay), szexuális perverziók, túlcsorduló érzelmi megnyilvánulások részeg állapotban – mind-mind annak jelei, hogy a szellem, az egyéniség alultáplált, és amikor végre ételhez jut, be akarja hozni a lemaradást, fel akar falni mindent, amit lát. Milyen érdekes egy olyan társadalomtól, amely a harmóniájáról híres, amely harmóniára törekszik…

Az érzelmek és az egyéniség ilyen mértékű elfojtása sok szempontból és sok tekintetben lehet káros. Ez – ahogy sok más dolog is – talán a gyerekeknél a legszembetűnőbb. Egy felmérés szerint a japán diákoknak mindössze 37%-a tartja magát értékes, érdemre méltó személynek. Ez az arány az amerikai és a kínai diákok esetében 90% körüli, és a szintén zárkózott koreaiaknál is meghaladja a 70%-ot. És hogy mi ennek az oka? Összetett kérdésről van nyílván szó, de a szálak jelentős részben az érzelmek kimutatásával kapcsolatos problémákra vezetnek vissza. A japán szülők ugyanis jellemzően nem dicsérik a gyerekeiket, nem mondják nekik, hogy szeretik őket, nem mutatják ki, hogy büszkék rájuk, hogy értékesnek tartják őket. Más szóval, a japán szülők nem mutatják ki igazi érzelmeiket a gyerekeik irányába. Egyrészt, mert azt szeretnék, hogy a gyerekük „tökéletes” legyen, így nem fér bele a dicséret; másrészt azért, mert evidensnek gondolják, hogy szeretik őket, olyan dologként tekintenek erre, amit nem kell külön kimutatni, kimondani. Többek között azért is, mert maguk is így szocializálódtak, a saját szüleiktől is ezt látták, és ez így folytatódik generációról generációra. Ez persze erős általánosítás, kivételek nyilván vannak, a társadalom egészét azonban viszonylag jól jellemzi.

És itt jön képbe Hirotada Ototake. Szörnyű fizikai hiányosságokkal született, mindkét karja és mindkét lába harmad akkora, mint normálisan lennie kellene. A legtöbbünk számára elképzelhetetlen, milyen lehet így élni. Neki azonban meg kellett tanulnia elfogadni testét, meg kellett tanulnia együtt élni a külsejével, a nehézségeivel, és a tudattal, hogy mások segítségére szorul hétköznapinak tűnő tevékenységek elvégzésére is. Sikerült neki. Sikerült, mert a szüleitől és a barátaitól kapott szeretet és támogatás felépítette azt a személyiséget, amely tisztában van saját erényeivel és értékeivel, amely megbecsüli az élet és a mindennapok szép pillanatait, és amely emelt fővel birkózik meg a sötét napokkal. Hirotada lételeme az önszeretet, melynek forrása a szüleitől és másoktól kapott szeretet.  És ez a személyiség, az ő egyéni, élettel, optimizmussal és szeretettel teli személyisége lehetővé tette számára, hogy társadalma legmerevebb oszlopait is megmozgassa, hogy emberek millióit elgondolkodtassa, hogy a japánok példaképévé váljon, kortól és nemtől függetlenül.

Egyetemista korában, 22 évesen publikálta első könyvét az önszeretetről, az önértékelésről. Ez a második legolvasottabb könyv a II. Világháború utáni Japánban. Legfontosabb társadalomformáló munkája azonban általános iskolai tanárként eltöltött éveihez kötődik. Hirotada meglepődve tapasztalta harmadikos és negyedikes diákjai körében az önszeretet, az önbecsülés, az önbizalom aggasztó mértékű hiányát. Úgy döntött, minden diákja szüleivel külön-külön fog beszélgetni gyerekükről, rendszeres jelleggel. És hogy a beszélgetések miképp zajlottak? A szülők a gyerekeik hiányosságaira, hibáira koncentráltak, azokat emelték ki, azokra panaszkodtak. Szinte egyetlen pozitív szót, dicséretet nem hallott diákjairól a szüleiktől. És a gyerekek otthon is ezzel szembesültek: elvárások, kritikák, érdemeik el nem ismerése.

Hirotada úgy döntött, változtatni fog ezen, változtatni a szülőkön, hogy változzanak a gyerekek, változtatni a társadalmi konvenciókon. Elkezdett heti rendszerességgel telefonálni minden diákja szüleinek, és a beszélgetések során külön kiemelte a diákok érdemeit, azon heti jó teljesítményeit – más szóval, dicsérte őket. A szülők eleinte furcsának találták az egészet, sokan nem is akarták elhinni, hogy gyermekük teljesítménye ilyen jó, hogy a tanárjuk ilyen jónak gondolja őket. Pedig azok voltak. Hirotada végig őszinte volt a szülőkkel, és a titka az volt, hogy nem egymáshoz hasonlította a gyerekeket, és nem is valamilyen megfoghatatlan, tökéletes mintához, hanem saját magukhoz, a saját képességeikhez. És amikor a szülők ezt kezdték megérteni, hogy nekik sem valamilyen tökéletes mintagyerekhez kell hasonlítaniuk a saját gyereküket, és nem a szomszéd gyerekhez, hanem önálló, egyedi és önmagában különleges egyénként kell rá tekinteni, minden kezdett megváltozni.

Nagyon jó példa erre az egyik kislány Hirotada 3.-os osztályából. Túlsúlyos volt, a legkövérebb az osztályban, és nem is tartozott a legokosabb gyerekek közé. Minden nap küzdelem volt számára, küzdelem az elvárásokkal és önmagával. Nem volt semmi önbizalma. De Hirotada meggyőzte őt, hogy nem másokhoz kell hasonlítania magát, és nem az elvárások miatt kell teljesítenie az iskolában, hanem önmagára kell figyelnie és önmagáért kell dolgoznia. És a lány elkezdett keményen dolgozni: tanulni és edzeni, és aktívan részt venni az iskolai közösségi életben. Hamarosan Hirotada észrevette, hogy a lány önmagához képest lényegesen többet és jobban teljesít, mint bárki más az osztályban. Két feladat maradt: meggyőzni erről a szüleit, és meggyőzni az osztálytársait, azért, hogy észrevegyék a lány hihetetlen erőfeszítéseit, és kellőképp értékeljék és elismerjék azt. Fél évvel később, az iskolai sportnapon, a lány pompon lánynak jelentkezett. A csapattárai büszkék voltak rá, és mindenben támogatták. Az anyukája új fényképezőgépet vett csak azért, hogy lefotózhassa lányát a sportnapon és büszkén megmutathassa a képeket a barátainak és a családnak. A lány pedig büszkén és felszabadultan szurkolt, táncolt, énekelt pompon lányként az osztálytársainak.

A japán gazdaság hatalmas bajban van, és ha nem visznek végbe drasztikus változtatásokat, nagy összeomlás lesz a vége. Immáron két évtizede képtelenek változtatni és megoldani a gazdaságra és a társadalomra nehezedő problémákat. A tehetetlenség fő forrása pedig éppen a társadalmukban van, annak azon aspektusaiban, amelyek nehezen összeegyeztethetők a modern, globalizált, nyitott és felvilágosult világgal, és amelyek újragondolásra és változtatásra szorulnak. Hirotada ennek a szükséges és szükségszerű változásnak az egyik hírnöke. Apró tavaszi szellőként indult, majd erőteljes széllé formálódva érintette meg japánok millióit. A tanári tapasztalataiból és élményeiből nagysikerű mozifilmek készültek, ahol ő maga alakította saját magát. Most a honfitársain múlik, hogy az erős szélből mindent átformáló tájfun lesz-e. Végignézve az előadását figyelmesen hallgató fiatal japán diákokon és az idős japán tanárokon, látva a bólogató és egyetértő tekintetüket, azt hiszem, van rá esély. Bár, ahogy a kedvenc tanárom, Shimomura sensei mondaná: „Japánban minden nagyon lassan változik, és nagyon hosszú időt igényel.” A probléma, hogy az idő ezúttal ellenük dolgozik. De, ahogy a történelem során oly sokszor, azt hiszem, most is meg fogják oldani. Erős nép a japán.

Köszönöm az előadást Hirotada Ototake, megmutattad mit jelent ma szamurájnak lenni.

Kedd éjszaka van. Már csak néhány szobában van fény, a lakópark diákjainak többsége valószínűleg már alszik. Hosszú nap lesz holnap az egyetemen, amit egy szaké-ünnepséggel tervezünk lezárni. Az ablakom egy hatalmas belső udvarra néz, amit a lakópark négy nagy épülete vesz körül. Több százan vagyunk itt elszállásolva, Tokióban tanuló külföldi diákok, mindenféle korosztály, különböző országokból, kontinensekről, eltérő vallási és kulturális közegekből. Mindannyian valamilyen oknál fogva itt kötöttünk ki, Japánban, Tokióban. Valami idevonzott minket, valami miatt ide kellett jönnünk, most kellett idejönnünk. És próbáljuk felfogni, megérteni, teljességgel megtapasztalni és átérezni ezt az új világot, aminek hirtelen a részei lettünk. Készültünk rá, persze, de ilyesmire nem lehet felkészülni. De nem is baj, nem is kell, mert kevés elemibb és emberibb dolog van annál, mint amikor teljesen új helyzetekre, teljesen új közegekre, teljesen új emberekre, impulzusokra és élményekre kell valahogy reagálnunk. Improvizáció az egész, jó nagy adag spontaneitással fűszerezve. Persze, van, aki nem szereti a fűszeres ételeket, sokan félnek, azt gondolván, hogy kellemetlen lesz, hogy rossz lesz, hogy fájdalmas lesz. Én imádom. Érezni az ízek kavalkádját, ahogy végigtáncolnak a nyelvem minden egyes pontján, belém hatolnak, eltöltenek, beszívódnak minden pórusomba és a részemmé válnak, örökké. És már nem vagyok az, aki előtte voltam, már soha nem leszek, sose fogom tudni lemosni ezeket az ízeket és szagokat az ujjaimról, sőt, újabb és újabb rétegek fognak rárakódni, és ez így jó. Szeretem keverni az ízeket, mindent mindennel, hiszen minden valójában egy, ugyanannak az egynek a részei, ugyanannak a véget nem érő, végtelen számú fogásból, ízből és illatból álló vacsorának a parányi darabjai…

Az improvizáció és a spontaneitás elképesztően hasznos elemei ennek a vacsorának. Ajtókat nyitnak, nyitottá tesznek, és megtanítanak a felfedezés örömére. És ha Tokióban valaki nyitott a felfedezésekre, hamar rájön, hogy ez egy Michelin-csillagos étterem. De amilyen az ember, a sok új felfedezést, a sok új élményt értelmezni próbálja, szintetizálni, kontextusba helyezni, esetleg magasabb síkról látni. Keressük azt, ami összeköti az egészet, ami oly módon értelmezi és összefoglalja számunkra mindazt, amit tapasztalunk, hogy valamilyen ősi, elemi szinten, az érzések és érzelmek szintjén tudjuk átérezni mindezt egyként, egészként. Ez jellemzően egy univerzális nyelv szokott lenni, egy olyan nyelv, amelyen mindannyian beszélünk, amely a lelkünk legmélyéig képes hatolni, és amelyen meg lehet fogalmazni mindazt, ami bennünk és körülöttünk zajlik, a legelemibb szinten és a teljes egész szintjén egyszerre. Több ilyen nyelv van, és az egyik kedvencem ezek közül a zene.

Nagy szerencsém van, mivel nemrég felfedeztem Tokió zenéjét, felfedeztem azt a nyelvet, amin a város beszél, amin a város szól hozzád, amin keresztül megérted, de még inkább átérzed miről is szól ez a város, mi is ez az egész, ami most körülvesz. Három szó: Fox Capture Plan. Három fiatal japán srác. Három hangszer: zongora, nagybőgő és dob. És egy egészséges adag elektronika és disztorzió. Nujazznek hívják, amit játszanak, de ez teljesen lényegtelen. A lényeg abban van, amit ez a zene kivált. Most is ezt hallgatom…

Nehéz szavakba önteni, de a zenét hallgatva megelevenedik előttem a város. A fülemen keresztül az egész testemben szétáramló, és végül a lelkem legmélyéig hatoló dallamok egy mozgóképet sugároznak az agyamba. Tokió vibráló fényeinek a képét, a Shibuya-zebrán egyszerre átkelő több száz ember képét, a város több mint nyolcvan ezer éttermében étkező emberek képét, a szumó harcosok egymásnak feszülő testeinek képét, a munkába rohanó és a tömegközlekedési eszközöket elárasztó több millió ember képét. Egyszerre látom, ahogy apró esőcseppek finoman kopogtatnak a cseresznyefák sárguló levelein; ahogy a munkából hazafelé tartó hivatalnok kétszer meghajol, kétszer tapsol, majd még egyszer meghajol az útjába eső sintó szentély előtt; ahogy részeg üzletemberek egymásnak támaszkodva próbálnak hazajutni; ahogy hatalmas tömeg tapsol a taiko dobokon zenélő fesztiválozóknak; ahogy nyugdíjasok és fiatalok alumíniumgolyók ezreit dobálják a pachinko gépekbe; ahogy egy lány magányosan ül a metró kocsi sarkában, és szerelemről ábrándozik, miközben mangát olvas. Egyszerre látom a városon végigsöprő tájfunt és az általa okozott káoszt, majd az azt követő nyugalomban és tisztaságban a város fölé emelkedő Fuji-hegyet, mintha azt súgná „én mindig is itt voltam, és mindig itt leszek, sok mindent láttam, és sok mindent fogok még látni, és történjék bármi, itt fogok állni, hogy nemzedékről nemzedékre emlékeztessem az embereket a természet csodájára, szépségére és erejére”. És hirtelen, az egyre fokozódó és erőteljesebb zongorajáték, drum ’n’ bass szerű dobolással kísérve, felrepít a Roppongi negyed közepén álló Mori-torony tetejére, ahonnan tökéletes egységként látom a várost. Olyan látvány ez, mintha egymásra helyeznénk a Szárnyas fejvadász, a Páncélban zárt szellem és az Ötödik elem városainak filmkockáit, majd mindkét oldalról összenyomnánk őket 19. századi fametszetekkel – egyik oldalról Hokusai, másik oldalról Hiroshige. Varázslatos látvány, pedig csak annyit tettem, hogy bekapcsoltam a zenét, és becsuktam a szemem…

Múlt héten eljutottam az együttes koncertjére. Kis klubkoncert volt, talán ha százan voltunk. Három külföldi volt rajtam kívül, a többiek japánok. Különleges élmény volt. Élőben még erőteljesebb minden, még jobban lüktetnek az érzések és a zene által az agyunkba vetített képek, filmek. A japánok érdekesek, mert egy ilyen koncerten sem engedik el magukat teljesen, csupán bólogatnak, esetleg ütemesen, ritmusra kopogtatnak az egyik lábukkal. Így egészen vicces látvány lehetett egy mindenkinél magasabb, mindenkinél szőrösebb, mindenkinél sötétebb bőrű egyed, fekete bőrnadrágban, ahogy össze-vissza vonaglik a tánctéren, azt képzelve, hogy épp Tokió utcáin suhan keresztül, hol futva, hol a levegőben szállva. De nem zavart különösebben, mert tényleg ott suhantam Tokió utcáin, gyorsabban és gyorsabban, bejárva a város minden apró zegzugát. Néha megálltam egy-egy szentélynél, néha megpihentem egy padon egy japánkertben, hallgatva az eső által teremtett csendet, hogy aztán finoman megcsókoljam egy lány nyakát, majd szenvedélyesen szeretkezzünk, és aztán megint kint az utcán, és szaladok, fények, emberek, ital automaták, kirakatok, harisnyatartók és kimonók, ízek és illatok, wasabi maki a számban, csíp, de nem baj, a szaké hideg, a sör még inkább, és szaladok, ugrálok, egy vagyok a várossal.

Elég jó ez a vacsora, tetszik…

(Kép a koncertről, valahol a jobb szélén vagyok.) 

(Ez pedig a zene)

Elindultam. Úton Tokióba, egy éves tanulmányi ösztöndíjam helyszínére. Helsinkin keresztül utazom, és épp a finn főváros repülőterén, egy Starbucksban várok a járatomra. Nagy bögre forró csoki és egy isteni csokis muffin a társaságom – oishii! (Nem tudom meghazudtolni önmagam, egyszerűen szükségem van a napi csoki adagomra. Nyugodtan nevezhetjük függőségnek is.)

Fura érzés ez az egész. Egyrészről olyan hihetetlenül kicsinek tűnik a világ. Pár órája még a budapesti lakásomban, a jól megszokott ágyamban aludtam, lefekvés előtt anyám főztjét vacsoráztam és a barátoktól kapott magyar csokikat ettem (megint a csokik – tudom, nem normális). Most itt vagyok egy másik világvárosban, és több száz, a világ minden tájáról érkezett ember vesz körül: európaiak, amerikaiak, ázsiaiak, afrikaiak. És ezek is annyira tág fogalmak, hiszen annyi különböző nemzetet, kultúrát és szokást foglalnak magukban. Pár óra múlva pedig már a világ túlsó felén leszek, a felkelő nap országában, egy olyan kultúrában, amely legalább olyan távol van a személyiségem alapját képező európai kultúrkörtől, mint tőlem a néptánc (és most elnézést kérek a néptáncosoktól, írhattam volna a sárgadinnyét is). És észre sem fogom venni, és már ott fogok élni, az ott élő emberekkel fogok osztozkodni a mindennapokban, az lesz a valóságom. Régen az emberek hónapokig hajóztak, hogy ilyen messzire jussanak, és közben feldolgozhatták a távolság fogalmát, gondolkodhattak a jelentésén és jelentőségén (bár kétlem, hogy minden, víz helyett rumot fogyasztó matróz végigfilozofálta az utakat), most meg néhány, viszonylagos kényelemben és luxusban eltöltött óra kérdése az egész. (Igen, luxus, még a sima turista osztály is, főleg összehasonlítva a pár száz évvel ezelőtti hajóutakhoz, vagy a világ igen nagy részét jellemző nyomorhoz).

Másrészről viszont olyan hihetetlenül nagynak és ismeretlennek is tűnik egyszerre ez a világ. Elnézve az indulásokat jelző tábla célállomásait rá kell jönnöm arra, hogy a világ sok részére lehet, hogy soha nem fogok eljutni. Pedig igyekszem! Szerencsém volt több helyet látni és megismerni, mint az emberek igen nagy többségének, és mégis… És nagynak tűnik a világ azért is, mert olyan sok minden olyan távoli, olyan felfoghatatlan. Pár perccel ezelőtt az Indexen olvastam híreket: harcok és tömegsírok Ukrajnában, víz- és élelemhiány sok afrikai országban, fegyveres konfliktusok Irakban és Szíriában, olvadó jégtakaró a sarkköröknél, és így tovább. És én itt ülök egy kávézóban, békésen eszem és iszom, legnagyobb problémám a viszkető vállam, és elnézve a körülöttem lévő embereket, az az érzésem, hogy ők most egyáltalán nincsenek elfoglalva ezekkel a kérdésekkel és dolgokkal, egy részük lehet, hogy soha nem is gondolkodott és nem is fog gondolkodni a világról és annak problémáiról egy picit is tágabb kontextusban. Mintha a háborúk, a nyomor, a szegénység nem ennek a világnak a problémái lennének, hanem távoli bolygók, távoli univerzumok sajátjai. Hihetetlen kontraszt van az általam tapasztalt valóság, és (sajnos) sok más ember által tapasztalt sokkal kevésbé békés, boldog valóság között. Kíváncsi vagyok, hogy van-e olyan ember most itt a helsinki repülőtér Starbucks kávézójában, aki hasonló dolgokon gondolkodik, aki hasonlóan hálás a jólétért, amiben él.

Fura dolog a mai világunk technológiai és technikai előrehaladottsága, fejlettsége, és különösen a közlekedés és az Internet. Lehetőségünk van rövid időn belül eljutni a világ bármely pontjára, és információhoz juthatunk szinte bármiről, ami a világban zajlik. Sokszor úgy érezzük (én legalábbis mindenféleképpen), hogy ezáltal egész jól ismerjük a világot, amelyben élünk, holott így is valójában olyan keveset tudunk, olyan keveset látunk, olyan keveset értünk. Úgy hihetjük, tudjuk, mi zajlik Ukrajnában vagy Irakban, holott valójában fogalmunk sincs róla. Úgy érezhetjük, tudjuk, milyenek a japánok, holott csak a felszínt és sokszor csak a sztereotípiákat látjuk. Úgy gondolhatjuk, értjük milyen szegénységben és nélkülözésben élnek embereke millió, és tudjuk, az nekik milyen lehet, pedig annak a közelében sem járunk.

A média, különösen a televízió és az Internet behozza a nappalinkba a világot, lekicsinyíti számunkra, elérhetővé teszi, közel hozza. Ám amint kikapcsoljuk a tévét, fölállunk a számítógép elől, zsebre rakjuk a mobiltelefont, és kilépünk az utcára, majd körbenézünk, rájövünk milyen hatalmas, sőt, végtelen ez a világ. Ezért utazom sokat, és ezért utazom most is. Minél több különböző, új, addig ismeretlen helyen kilépni az utcára, körbenézni, és rácsodálkozni a világunk végtelenségére, szépségére és sokszínűségére; újra és újra szerelembe esni a természettel, az emberrel, a világgal.

Mellettem – immár a repülőn – egy japán lány építészetet tanul, és lakás-alaprajzokat vázol, eszembe juttatva, ahogy nyolc évesen apukámat utánozva rajzoltam le szabadkai lakásunk alaprajzát, az ablakon kinézve pedig látom, ahogy a nap utolsó sugarai is lassan visszahúzódva engedik, hogy az eddig aranyló szibériai síkság nyugodt álomba merüljön. Szerelmes vagyok a világba, szerelmes ebbe a pillanatba.