Eljött ennek is az ideje. Az utolsó blog bejegyzésem. Legalábbis ebben a blogban. Gondolkodtam, miről is lenne jó írni, és akkor elkezdtem azon gondolkodni, mit is adott nekem ez az egy év, mit is adott a Japánban töltött idő. Sok mindent. Annyi mindent, hogy össze se tudom most szedni, és egy részének valószínűleg nem is vagyok a tudatában. Ám van egy dolog, ami kiemelkedni látszik a többi közül, egy fogalom, amely újra és újra előjött az ittlétem során, és sok szempontból meghatározta ezt az egy évet: tolerancia. Erről fogok írni.

Sok leckét kaptam az elmúlt egy évben, és remélhetőleg sok mindent tanultam. Az egyik legnehezebb és legfontosabb lecke pedig a tolerancia volt. Kezdem azzal, hogy az egyetem, amelyen tanultam, elsősorban a közép-ázsiai, délkelet-ázsiai és afrikai országokat célozza meg programjaival, így a diákok jelentős többsége e három térség országaiból jön. Emellett, kis arányban, előfordulnak ausztrál, dél-amerikai, európai, valamint japán diákok is. Mondanom sem kell, a legtöbb diáktársam az enyémtől nagyon eltérő környezetből jön, és nagyon eltérő háttérrel és gondolkodással rendelkezik. Itt én voltam a kisebbség európai hátteremmel, és mindazzal, amit otthonról, Európából hoztam magammal.

Az egyetemen az órák nagy része, az otthon jellemzőtől eltérően, kis létszámban folyt, nagy viták és diskurzusok közepette. A tanárok arra fókuszáltak, hogy minél nagyobb teret adjanak az intenzív eszmecserének, a gondolatok, nézetek és ötletek ütköztetésének. Ők maguk is kíváncsiak voltak arra, a sok különböző országból érkezett diák mit hogyan lát, illetve akarták, hogy mi egymás közt is megvitassuk a sokszor nem is olyan egyszerű és könnyű témákat, beleértve a történelmet és a napi politikát is. Már önmagában az a tény is, hogy beszélgetésre, vitatkozásra késztettek minket, rengeteget adott, és nagyon hasznos élmény volt. Amitől azonban igazán értékessé vált, az a vitatkozók sokszínűsége.

Tudtam eddig is, hogy nem mindenhol a világban gondolkodnak ugyanúgy az emberek az olyan dolgokról, mint például egy ország politikai és társadalmi berendezkedése. Otthon se gondolkodik mindenki ugyanúgy, sőt… Most először tapasztaltam azonban testközelből azt, hogy magasan képzett, országuk kormányában vagy valamely minisztériumában dolgozó, nem ritkán középvezetői vagy még magasabb beosztású emberek például azon vitatkoznak, a demokrácia jobb-e vagy a diktatúra. Több olyan diáktársam is, aki súlyos helyzetben lévő afrikai vagy közép-ázsiai országból érkezik, jobbnak találja a diktatúra eszközeit országuk problémáinak megoldására. Ezen kívül, most először nyílt alkalmam mélyrehatóan beszélgetni olyan emberekkel, akik erősen cenzúrázott médiával rendelkező országból érkeznek. Hatalmas különbség volt a hozzám és a hozzájuk eljutott információ tartalmában, és nem ritkán nagyon eltérő információval rendelkeztünk ugyanazokról az eseményekről. Amiket az én környezetem esetleg mosolyogva minősít vicces konspirációs teóriának, azt sok diáktársam országában sok komoly ember tekint valid elméletnek és magyarázatnak. Putyin nem agresszor, hanem erőskezű védelmező és a NATO áldozata, a kínai vezetés a külső fenyegetettség miatt fegyverkezik, az IMF az amerikai világuralmi célok egyik fő eszköze, a tibeti papok rendzavarás végett és érthetetlen okokból gyújtják fel magukat, a diktatúra jobb gazdasági teljesítményhez vezet. Anélkül, hogy értékelném ezeket az állításokat, ezek mind olyanok, amiket ritkán hallani azokban a körökben, ahol én mozogtam eddig, viszont elég gyakran lehetett hallani a különböző viták során, amelyekben az elmúlt egy évben vettem részt. Agytágító élmény volt.

Az első megfigyelésem ezzel kapcsolatban, hogy elég nehezen változik az emberek véleménye valamiről, ha már egyszer kialakult. Jellemzően nem elég, hogy néhány másik ember más véleményen van, és hangot is ad a véleményének. Biztos vagyok abban, hogy számos diáktársam véleményének és gondolkodásának fő vonalai nem, vagy alig változtak az elmúlt egy évben tapasztaltak ellenére. Ugyanakkor, egy másik megfigyelésem, hogy egy alapvetően barátságos közegben, ahol számos új, az addig tapasztalttól eltérő gondolat, elmélet, információ éri a közeg résztvevőit, nagyon sokan érezhetően és jelentősen nyitottabbá, elfogadóbbá és toleránsabbá válnak a másképp gondolkodó, másban hívő emberekkel szemben. Már önmagában annak a testközeli megtapasztalása is, hogy tőlünk minden tekintetben nagyon különböző emberek élnek a világban, sokak számára hatalmas „wow-élmény”, hát még amikor rájönnek, hogy ezek az oly nagyon különböző emberek a miénkhez nagyon hasonló álmokkal, vágyakkal, problémákkal és félelmekkel rendelkeznek, és nem utolsó sorban barátságosak és kedvesek.

Én személy szerint, a Japán előtti életemben, gyakran kerültem az olyan embereket, akiknek a gondolkodásával és személyiségével nem tudtam azonosulni vagy mit kezdeni. Az egyetemen azonban számos olyan helyzetbe kerültem, ahol nem volt opció a kerülés, és hatalmas felfedezés volt, hogy például egy két órás vitát követően, amely a vallástól kezdve, a tudományokon, a politikán, a gazdaságon át, a magánéletig bezárólag szinte mindenre kiterjedt, és amelyben szinte semmiben nem értettünk egyet, barátságban tudtunk összeölelkezni egy üzbég diáktársammal. Ahogy meglepett az is, hogy nevetve és felhőtlenül boldogan tudtam szórakozni az amúgy tőlem nagyon távol álló kínai diákokkal, vagy például életre szóló barátságokat tudtam kötni a hozzám képest teljesen más szinten és irányokban gondolkodó ugandai és ghánai fiatalokkal. Mindezt úgy, hogy közben rengeteget tanultunk egymástól. Lehet, hogy a tanultak egy része, vagy akár nagy része nem ölt konkrét és jól beazonosítható formát a tudatunkban, de biztos vagyok benne, hogy ezek a dolgok is rögzülnek a tudatalattiban, és formálnak bennünket. A formálás egyik legfontosabb eredménye pedig, ami viszont szinte tapintható volt a diplomaosztó után, valamint az utolsó közös eseményeinken, bulikon és vacsorákon, hogy mindannyian toleránsabbá és elfogadóbbá váltunk egymással szemben, és ezáltal a különbözőséggel szemben úgy általában.

A tolerancia azonban nem csak az egyetemi közegben volt egy domináns erő, hanem a japán társadalomban tett „kirándulásaim” során is. Ahogy mi is nap mint nap tapasztaljuk, a világ különböző népei egyre inkább keverednek, egyre nagyobb gyorsasággal. Szemünk láttára zajlik a határok elmosódása, a különböző fizikai és jogi korlátok szerepének változása, csökkenése. Meggyőződésem, hogy ez előbb vagy utóbb Japánt is el fogja érni, valamilyen formában. Annál is inkább, mert Japánnak nagy szüksége van külföldi munkaerőre, tekintettel arra, hogy vészesen csökken a népességszám, mely úgy 40-50 év múlva akár a felére eshet vissza. Japánnak még jobban ki kell majd nyílnia. Ehhez, többek között, sokat kell fejlődnie a japán lakosságnak toleranciából. Miközben a japán emberek végtelenül udvariasak és tisztelettudóak mindenkivel szemben, így a turistákkal, illetve a külföldiekkel szemben is, addig teljesen mások a valódi érzelmek azzal kapcsolatban, ha külföldiek bevándorlása a téma, és ebbe nem csak az alacsonyan képzett migránsok tartoznak, hanem a magasan képzett külföldi munkaerő is.

A tapasztalatom azonban, hogy javában zajlik a változás, a valódi tolerancia egyre inkább hódít. A jelek mindenütt ott vannak. Nehéz összeszedni és bemutatni mind, de az összes generáció, beleértve az idősebbeket is, erősen érintett. Rengeteg olyan gesztussal találkoztam az utcán, a boltokban, különböző kulturális és egyéb eseményeken, valamint intézményekben, ahol nem csupán kötelező udvariasságot és tiszteletet kaptam, hanem őszinte kedvességet és valós érdeklődést. Egyre többen beszélnek nyelveket, egyre többen képesek és akarnak is kommunikálni külföldiekkel és kapcsolódni hozzájuk, és egyre többen szereznek meghatározó tapasztalatokat külföldön. A legidősebbek és a legfiatalabbak is érdeklődést mutatnak az általunk, külföldiek által képviselt kultúrák, nézetek és gondolatok iránt, valamint egyre inkább vágynak valódi kapcsolódásra tőlük merőben különböző emberekhez. Az igazán érdekes pedig, hogy ezt nem csupán Tokióban vagy Oszakában tapasztaltam, hanem igazán pici közösségekben, nagyon lokális és homogén helyeken is.

A Japánban töltött időm egyik legvarázslatosabb élménye volt a Gifu prefektúra Gujo nevű városkájában töltött két nap és két éjszaka. Gujo egy negyven ezer lakossal rendelkező pici város Japán egyik hegyvidékében, mélyen az ország belsejében, egy völgyben, messze minden turista központtól és külföldiek által látogatott helytől. A városban alig találkoznak külföldi emberrel. Én az egyetem szervezésében, mintegy húsz másik diáktársammal együtt látogattam el a városba, mely egyben túravezető professzorunk szülővárosa is. Gujo nevezetessége a nyári tánc, egy fesztivál, melynek keretében a helyi lakosok egy hónapon keresztül, minden este, szinte egész éjjel táncolnak. A tánc helyszíne egy tisztás a város melletti egyik domb lábánál. A domb tetején egy régi szamuráj kastély veti vigyázó tekintetét az alatta összegyűlt emberekre, akik koncentrikus körökben állják körül az emelvényen zenélő helyi zenészeket, és ritmusra járják a földművesek által saját maguk szórakoztatására évszázadokkal korábban kitalált táncokat. Összesen tíz tánc van, mindegyik mintegy 6-8 mozdulatból áll, amelyek leginkább a karate formagyakorlataira emlékeztetnek, miközben egyértelműen felfedezhetők közöttük a földművelés során tett mozdulatok.

Mondanom sem kell, én nem vagyok Jerry Lewis, és nem kedvenc szórakozásom a tánc. Ráadásul, amikor mi húszan külföldiek odaértünk a helyszínre, ahol több száz helyi, egymást jól ismerő japán rótta a kultúrájuk szerves részét képező köröket, finoman szólva is zavarban éreztem magam, és szerintem a diáktársaim is. Mégis, nem telt bele pár percbe, és ott termett mellettünk több idősebb japán is, nyári yukatában és fapapucsban, mosolyogva és nyitottan, hogy megtanítsák nekünk az éppen soron lévő táncot. Nehéz szavakkal leírni, de a légkör tele volt barátságossággal, szeretettel, nyitottsággal, örömmel és befogadással, ami szinte mindegyikünket magával ragadott, és nem bírtuk megállni, hogy ne álljunk be valamelyik körbe táncolni. Akárki mellett is álltunk éppen a körben, mosolyokkal és segítőkészséggel találkoztunk, és nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a kis közösség teljes értékű tagjainak érezzük magunkat. Úgy táncoltunk végig két éjszakát is, mintha az a mi kultúránk része lett volna, mintha ebben nőttünk volna fel, és arra a pár órára teljesen megszűntünk különbözők lenni: nem voltak ott különböző bőrszínek, különböző vallások, különböző nemzetiségek, csupán pár száz felhőtlenül boldog ember, akik együtt mozogtak a zene ritmusára, és élvezték egymás társaságát, a csillagokat, és a holdfényt. Egyek voltunk.

A fenti élményeken túl, ami igazán mély benyomást tett rám, és reménnyel töltött el a tolerancia jövőjét illetően mind a japán társadalomban, mind más társadalmakban, az a gyerektábor élménye volt. Sokan tudják, hogy Japánt megrázta a 2011-es földrengés és cunami, mely mély sebeket és nyomokat hagyott számos helyen és formában. Sajnos ez alól a gyerekek sem képeznek kivételt, így a mai napig sok traumás gyerek van az országban. Egy fiatalokból álló szervezet angol nyelvi táborokat szervez 8-10 éves gyerekeknek, és a 2011-es események által érintett gyerekek számára a részvétel ingyenes. Sőt, a táborok egyik célja, hogy ezek a gyerekek más gyerekekkel keveredjenek, és ezáltal oldódjanak, valamint cél, hogy közös játékok és játékos nyelvtanulás formájában egy kis örömöt kapjanak. A táborok talán legfontosabb résztvevői – a gyerekek mellett – a külföldi önkéntesek. Az ő feladatuk angolt tanítani a gyerekeknek, játszani velük, és betekintést adni más kultúrákba, számukra idegen világokba. Én is önkéntesként vettem részt ilyen táborokban.

Az élmény és a pozitív hatás leírhatatlan, mind a gyerekek, mind az önkéntesek számára. Ugyan a táborok csak 2-3 naposak, de ennyi idő is elég ahhoz, hogy a sokszor nagyon zárkózott és félénk gyerekek megnyíljanak, kivirágozzanak, és teljesen új világokat fedezzenek fel maguknak a külföldiekkel való kapcsolódásuk révén. Ráadásul, bátorságot szereznek a külföldiekkel való kommunikációhoz, megtanulják, hogy megbízhatnak külföldiekben és szeretet kapnak tőlük, és megtapasztalják, hogy a külföldiek is legalább olyan jó és kedves emberek, mint anyukáik és apukáik. Emellett, kapuk nyílnak előttük, és hála a modern technológiának, csupán az érdeklődésük szabhat határt annak, hogy mennyire merülnek majd el a jövőben az új, a más, a különböző feltérképezésében és megismerésében. Mindeközben a külföldi önkéntesek, akik a világ minden tájáról érkezve laknak diákként vagy munkavállalóként Japánban, közelebb kerülnek a japán társadalomhoz, és egymás oly eltérő kultúráit is megismerik. Barátságok kötődnek, szerelmek születnek, és ismét csak annak az egységnek az érzése jár át mindenkin, amiről a tánc kapcsán is írtam. Egység abban, ahogy származástól, vallástól és bőrszíntől függetlenül mind azért dolgozunk, hogy egy kis örömet szerezzünk sérült és kevésbé sérült gyerekeknek, és közben mi is jól érezzük magunkat. A tolerancia és az elfogadás a tábor egyik legfontosabb leckéje mind a felnőttek, mind a gyerekek számára.

Az az érzésem, hogy jelenleg egy olyan világban élünk, amelyben hatalmas változások zajlanak. A Buddhizmus szerint az egyetlen állandó dolog a világban a változás, vagyis a világ folyamatosan változik. Mégis, nem tudok másként tekinteni a világban jelenleg zajló folyamatokra, mint olyan változásokra, amelyek gyökeresen új világrendet és világot fognak hozni számunkra, illetve a következő generációk számára. Hogy ez a világ milyen lesz, arról fogalmam sincs, azt érzem ugyanakkor, hogy a tolerancia egy kulcstényező lesz abban, mennyire lesz jó vagy rossz hely számunkra a világ. Japán sok mindenre tanított, és sok mindent megmutatott, de leginkább azt, hogy a tolerancia jó dolog, a tolerancia egy szükséges dolog, és a tolerancia tanulható. Tanulni pedig úgy a legkönnyebb, ha kilépünk megszokott környezetünkből, ha beengedünk a terünkbe új embereket, új kultúrákat, új gondolatokat, új közegeket. Éppen ezért, nagyon tudom javasolni mindenkinek, hogy mind saját maga számára, mind gyerekei számára, ha teheti, engedjen teret rövidebb-hosszabb külföldi tapasztalatoknak, és szerezzen élettapasztalatot idegen országokban, új kultúrákban. Nem azért, mert otthon rossz, hanem azért, mert ezáltal olyan belső gazdagságra lehet szert tenni, mely elengedhetetlen az új, alakuló világunkban, és amúgy meg szórakoztató is. Egyébként pedig, ha valamit, azt megtanultam, hogy szinte semmit nem tudunk a világról (én legalábbis biztosan nem), és ha picit is, de közelebb kerülünk a megismeréséhez, és ezáltal saját magunkhoz is, ha ilyen tapasztalatokat szerzünk.

Sayonara

Egyik korai cikkem témája, pontosabban alanya Ototake Hirotada volt, a kéz és láb nélkül született „modern szamuráj”. Az összes eddigi közül az bizonyult a legnépszerűbb, legolvasottabb cikknek, ráadásul én magam is nagyon érdekesnek találtam mind az embert, mind a dolgokat, amiket képvisel, és az élethez való hozzáállását. Ebből kifolyólag arra gondoltam, hogy érdemes lenne egy további cikket szentelni Ototake sannak.

Nagy szerencsémre úgy alakult, hogy Ototake san is jelentkezett egy mester képzésre az egyetemen, amelyen én is tanulok. Kaptam is az alkalmon, és megkértem őt arra, hogy készíthessek vele egy interjút. Annak ellenére, hogy egy rendkívül elfoglalt emberről van szó, ráadásul igen népszerű Japánban, beleegyezett abba, hogy leüljünk egy órára beszélgetni.

Az alábbiakban változtatások nélkül, teljes egészében közlöm a vele készített interjú magyar nyelvű fordítását. Ezúton is köszönöm Karinnak, hogy részt vett az interjún, Michaelnek, hogy egy kis csokoládéért cserébe elvállalta a tolmácsolási feladatot, Hiroko sannak, hogy segített az interjú megszervezésében, valamint Ototake sannak, hogy rendelkezésemre állt, és őszintén válaszolt a kérdéseimre.

MB: Kezdésként, kérlek, mutatkozz be, és mondj el pár személyes információt magadról.

OH: Harminckilenc éves vagyok, és három gyerekem van. Kéz és láb nélkül születtem. A hozzám hasonló fogyatékos gyerekek általában speciális iskolában tanulnak. Én viszont sose jártam ilyen iskolába, normális oktatást kaptam. Ezért is élek normális környezetben, és képes vagyok kommunikálni és kapcsolatot teremteni normális emberekkel. Mi több, versenyezni is normális emberekkel versenyzem, és nem szeretek veszíteni, semmiben. Erre az egyetemre is a normális folyamatokon keresztül jelentkeztem és jutottam be, privilégiumok nélkül.

Diplomaszerzésem után sportriporterként dolgoztam, összesen hét évig. Interjúkat készítettem játékosokkal és sportolókkal mérkőzéseik és versenyeik után, mint bármely más riporter. Abban az időben sokkolt a hír egy iskolás fiú meggyilkolásáról. Az esetet követően kezdtem el azon gondolkodni, hogy tennem kellene valamit a társadalom megváltoztatásáért.

A kéz vagy láb nélkül született embereket általában nagyon balszerencsésnek gondolják. Én azonban egy áldásként tekintek rá. Ráadásul, teljes mértékű támogatást kaptam, mind a szüleimtől, mind az oktatáson keresztül. Ezért amellett döntöttem, hogy az oktatást támogatom, azon keresztül pedig a társadalmat. Elhagytam tehát sportújságírói állásomat, és két újabb évre visszamentem az egyetemre, hogy tanárnak tanuljak. 2007-től általános iskolai tanár voltam három éven keresztül. Jelenleg pedig három óvodát üzemeltetek Tokióban, és tagja vagyok a Tokiói Városi Oktatási Bizottságnak.

MB: Mikor érzékelted először, hogy más vagy, mint a többi gyerek? Egy folyamat volt, vagy inkább egy hirtelen felismerés? Mi volt a reakciód?

OH: Sose éreztem úgy, hogy más lennék. Minden olyan természetes volt számomra. Hogy egy példával éljek, olyan ez, mint amikor egy kövér gyerek sem érzi magát igazán másnak a többi gyerekhez képest. Ami talán segített abban, hogy ne érezzem magam különbözőnek, hogy más gyerekek sosem bántottak. Mindig jól kijöttem másokkal.

MB: Szóval, az iskolában jó kapcsolatod volt más gyerekekkel, voltak barátaid, és sosem hagyták, hogy különbözőnek érezd magad, igaz?

OH: Igaz. Valójában, egy különleges osztályfőnököm volt, aki nem engedte, hogy más gyerekek bármiben is segítsenek, és az is segített abban, hogy ne érezzem magam különbözőnek. A tanár arra utasította a többi gyereket, hogy ne adjanak speciális támogatást. Természetesen volt néhány dolog, amit nem csinálhattam meg egyedül, mint például mosdóba menni vagy zuhanyozni, és azokban a helyzetekben kaptam is segítséget. A legtöbb dolgot viszont magam is meg tudtam oldani. Értelemszerűen, bizonyos feladatok elvégzéséhez több időre volt szükségem, de más gyerekek sosem kezeltek máképp vagy rosszul emiatt, jól kijöttünk egymással. Azt hiszem ez a tapasztalat segített olyanná formálni a személyiségemet, amilyen ma.

MB: Az osztályfőnököd egy fontos ember az életedben?

OH: Igen. Úszás órákon például nem értem el a medence alját, és nem tudtam úszni. Egy ilyen helyzetben egy tanár jellemzően arra utasítja az illetőt, hogy húzódjon félre, és ne ússzon. Az osztályfőnököm azonban ragaszkodott hozzá, hogy bemenjek a medencébe, és tartott engem, miközben magyarázta, hogyan ússzak. Mindig ragaszkodott ahhoz, hogy magam tapasztaljam meg és próbáljam ki a dolgokat. Az osztályfőnököm később elmondta, hogy azért ragaszkodott ahhoz, hogy tanuljak meg úszni, mert ha elkezdenék fuldokolni, a vízfelszín felett kell tartanom magam, amíg meg nem érkezik a segítség. Nagyon gondolt és odafigyelt a jövőmre.

MB: Egyfajta példaképnek tartod-e az osztályfőnöködet abban, ahogy te magad közelítesz ma az oktatáshoz? Észreveszel-e belőle egy keveset magadban is, és abban, ahogy az oktatásról gondolkodsz?

OH: Persze, ő a példaképem. Értelemszerűen, nem vagyok olyan, mint ő. Viszont felnézek rá amiatt, ahogy tanított és nevelt engem, ahogy megtanított arra, hogy legyen bátorságom, és hogy a diákok jövőjére gondoljak.

MB: Emlékszem, hogy az egyetemen tartott előadásod során beszéltél arról, milyen fontosak voltak számodra a szüleid. Arra kérnélek, hogy beszélj kicsit a szüleiddel való kapcsolatodról, és arról, ők hogyan formálták, aki ma te vagy.

OH: Hasonló az osztályfőnökömhöz. A szüleim is úgy döntöttek, hogy nem csinálnak meg mindent helyettem, hanem inkább arra kértek, hogy magam csináljak meg dolgokat. Eleinte azonban nem így gondolkodtak, és mindent ők akartak megcsinálni. Azt hallottam azonban, hogy mindig visszautasítottam a segítségüket.

Eleinte azon is aggódtak, hogyan fognak felnevelni. Egy érdekes történet, amikor Lego kockákkal akartam játszani, és a szüleim nem tudták, hogy fog menni ujjak nélkül. Aztán egyik nap meglátogattam egy barátomat, és elkezdtünk legózni. Ujjak híján a számat használtam arra, hogy várakat, hajókat és más tárgyakat építsek, és jobban is csináltam, mint a barátom. Ekkor jöttek rá a szüleim arra, hogy ők nem dönthetik el, mik az én fogyatékosságaim, hanem inkább meg kell teremteniük a lehetőséget arra, hogy fejlesszem magam.

Így ezzel a hozzáállással neveltek fel, és ennek köszönhetően az iskolában például a kosárlabda csapathoz is csatlakoztam. Ha a szüleim megpróbálták volna korlátozni a lehetőségeimet, sose tudtam volna elérni a dolgokat, amiket elértem.

Karin Hillen (KH): Vannak testvéreid?

OH: Nem, egyke vagyok.

MB: Le tudnád írni, mi a belső erőd, és honnan jön?

OH: A gyerekkoromban, vagy most?

MB: Általánosságban, amikor hétköznapi vagy nehéz helyzetekkel szembesülsz, mi ad erőt?

OH: Először is, gyerekkoromban azt akartam, hogy az emberek megdicsérjenek. Ezért próbáltam például megfogni dolgokat, vagy írni. Hogy megdicsérjenek. Ha egy normális ember iszik egy pohárból, nem dicsérik meg érte. Engem viszont ilyen dolgokért is megdicsértek. Aztán rájöttem arra, hogy engem azért dicsértek meg, ha megfogtam egy poharat, mert fogyatékosnak tartottak. Ezért úgy döntöttem, hogy többet fogok tenni, mint csak olyan szimpla feladatokat elvégezni, mint megfogni egy poharat. Különösen az osztályfőnökömet akartam lenyűgözni. Onnantól kezdve igyekeztem többet is tenni, mint a normál emberek, hogy ne csak dicsérjenek, hanem el is ismerjenek. Így a legjobb tanuló akartam lenni az osztályban, a legszebben akartam kandzsit írni az osztályban, és így tovább. Ez adott energiát gyerekkoromban.

Gyerekkoromtól kezdve gyakran megdicsértek csak azért, mert megcsináltam dolgokat úgy, mint mások. Emberek megdicsértek, ha jártam, megettem valamit, megírtam egy levelet. Pedig én csak ugyanúgy csináltam, mint a barátaim. Ez abból a feltételezésből jön szerintem, hogy a fogyatékos ember nem tud megcsinálni semmit. Ez engem nagyon frusztrált, és nem elégített ki a mindenki mással egyenlő szint. Úgy gondoltam, hogy elismerést kaphatok másoktól, ha jobb teljesítményt nyújtok mindenki másnál. Emiatt voltam képes erőfeszítéseket tenni gyerekkoromban.

Amikor felnőtt lettem, ez megváltozott. Most két forrásból jön az energiám. Az első a szüleim iránt érzett megbecsülés. Most mélyen megbecsülöm a szüleimet azért, ahogy felneveltek a fogyatékosságommal együtt. Az édesapám tizennégy éve hunyt el, ezért bosszantott, hogy sose tudtam igazán visszaadni neki, amit tőle kaptam. Ezért is próbálok most visszaadni valamit a társadalomnak, egyfajta hálaadásként a szüleim irányába.

A másik energiaforrásom annak az értelme, hogy így születtem. Az emberek általában kézzel és lábbal születnek, ez a fajta fogyatékosság nagyon ritka, ezért elkezdtem kérdezni magamtól, miért születhettem így. Arra jöttem rá, hogy lennie kell valamilyen üzenetnek, amit át kell adnom a társadalomnak, lennie kell egy küldetésnek. Amikor először jöttél ide Japánba, biztos voltak nehézségeid hozzáigazodni a társadalomhoz és a különbözőségéhez. Én fejleszteni akarom a társadalmunk gyengeségeit, promotálni akarom a társadalmunkat, a diverzitását, a különbözőségét, és segíteni akarom megmagyarázni azt. Így életem küldetésévé tettem, hogy terjesszem az üzenetet, miszerint a különbözőség és a diverzitás olyan dolgok, amelyek kedvező hatással bírhatnak egy társadalomra.

Szóval, az energiám két forrása a szüleim iránti megbecsülés és hogy én magam is szülő vagyok, valamint a küldetésem, hogy promotáljam a társadalmi diverzitást.

MB: Vissza szeretnék menni az első energiaforrásodhoz, a gyerekkorodból. Jól gondolom-e, hogy emiatt a tapasztalat miatt próbálod elterjeszteni a dicséret és megbecsülés cselekedeteit a japán oktatásban? Emlékszem, hogy sokat beszéltél arról, milyen fontos lenne a japán oktatási rendszerben, ha a gyerekek több dicséretet és megbecsülést kapnának.

OH: Persze, a dicséret nagyon pozitív lehet egy gyerek oktatása szempontjából. Ugyanakkor gondot is okozhat, ha olyan dolgokért dicsérik őket, amelyekért nem kellene dicséretet kapniuk. Ezért nem a dicséretre építem a stratégiámat. Természetesen, ha a gyerekeket megdicsérik valami jóért, amit tettek, az lökést adhat nekik, és még tovább viheti őket. De a dicséret-stratégiának mellékhatásai is lehetnek, így óvatos megközelítést igényel.

MB: Gyakran látom, hogy emberek túl nagy hangsúlyt fektetnek arra, mások hogyan látják őket, miközben kevés figyelmet fordítanak arra, ők hogyan látják saját magukat. Sokan mintha túl sokat figyelnének a külső világ percepciójára, és elfelejtenek befelé nézni. Neked voltak hasonló nehézségeid az életben? Hogy léptél túl rajtuk, és mi a véleményed erről a témáról?

OH: Mivel így születtem, a külvilág nyilvánvalóan megdicsért bizonyos dolgokért, amiket megtettem. Aztán elkezdtem kérdezni magamtól, hogy a fogyatékosságom miatt dicsérnek-e. Aztán rájöttem, hogy nem az számít, mások milyennek láttak a külsőm alapján, hanem hogyan tudom belülről fejleszteni a saját képességeimet, valamint bizonyítékot adni róla.

Ha egy normál ember kapacitása 100%, az enyém csupán 60%. Ugyanakkor, miközben az emberek átlagosan képességeik 70%-án teljesítenek, én igyekszem 55%-on teljesíteni. Még ha az én 55%-om kevesebb is az ő 70%-uknál, én sokkal közelebb vagyok a saját teljes kapacitásomhoz. Így elkezdtem értékelni nem csupán a dicséretet, amit kaptam, hanem az erőfeszítést is, amit tettem.

Úgy érzem, értem miért becsülnek meg manapság más emberek. Miközben mások, ha tíz képességgel rendelkeznek, csupán hetet használnak abból, én mind az öt képességemet használom. Nekem ugyan csak öt képességem van, de azokat mind kihasználom. Az emberek talán ilyen szemszögből ítélnek meg engem.

MB: Úgy gondolom, hogy azok az emberek a legsikeresebbek életük le- és megélésében, akik tudatosan megfigyelik, kik ők maguk, és megismerik magukat. Más oldalról viszont, a jelenlegi oktatási rendszer kevés vagy semmilyen hangsúlyt nem fektet arra, hogy ne csak tényszerű dolgokat tanítson a gyerekeknek, hanem azt is, hogyan éljenek testükben és elméjükben, hogyan kutassák és tanulmányozzák belső énjüket. Szerinted be lehetne-e, illetve be kellene-e ezt emelni oktatási rendszereinkbe?

OH: Tanár és diák lévén, a motivációt találom a legfontosabb dolognak. Csak akkor akarsz felfedezni, megtenni dolgokat, ha van hozzá motivációd és akaratod. Volt például egy diák, aki nem volt jó írásban, és csak 30% körül teljesített a dolgozatain. Egy másik tanár megjegyezte, hogy ez a diák egyszerűen nem volt képes többre, nem volt képes többet megtanulni. Ugyanakkor, ugyanez a fiú képes volt megjegyezni több mint száz különböző Pokémon karaktert. Ez megértette velem, hogy a fiú igenis képes memorizálni és megtanulni különböző dolgokat, egyszerűen csak nem tette meg, többek között azért sem, mert a tanárja nem tudta motiválni. Ezért rájöttem arra, hogy fontos nem csak rázúdítani a diákokra a tudást, hanem el is magyarázni nekik a hátteret, és miért fontos, hogy megtanulják azokat a dolgokat. Mindezt azért, hogy motiváljuk őket, és arra késztessük, hogy a puszta tények mögé nézzenek.

Nem könnyű ugyanakkor egyértelmű választ adni a kérdésre. Azt gondolom, hogy egyelőre továbbra sem egyértelmű, hogy inkább a családnak, vagy az oktatási rendszernek kell-e segítenie a gyerekeket abban, hogy kitalálják kik ők, és merre akarnak haladni. De szükséges megértetni a gyerekekkel az utat, amin a jövő felé haladnak.

MB: Szerinted a jövő tanárai legyenek-e egyfajta motivációs előadók és pszichológusok is, amellett, hogy klasszikus értelemben vett tanárok? Fel kellene-e őket ruházni ilyesfajta képességekkel is?

OH: Igazából, ez szerintem kötelező, a jövőre nézve. Máskülönben, mi (tanárok) okostelefonokká fogunk válni. Nem csak át kell adnunk a tudást, amit a ma és a jövő gyerekei egyszerűen az interneten is megtalálhatnak, hanem a tapasztalatunkat is, amit online nem találnak meg.

A Második Világháború után Japán aranykorszakát élte, és virágzott a gazdasága. Gyakran visszanézünk azokra az időkre, azon gondolkodva, miért és hogyan lehetett akkoriban olyan jó életünk. Olyan, mintha egy egész generációt veszítettünk volna el az élet értelme után kutatva a múlton keresztül.

Na most, az ipari fejlődésnek azon időszakában az oktatási rendszerünk arra képezte az embereket, hogy ugyanolyanok legyenek, és minél hamarabb munkába állhassanak. De manapság, ha mindenkit arra képeznénk, hogy ugyanolyan legyen, az nem lenne más, mint még több számítógéppel és egyéb géppel rendelkezni. A társadalmunknak ma diverzitásra és egyedi emberekre van szüksége, nem pedig homogenitásra. Így furcsa, hogy az oktatási rendszerünk továbbra is a régi utat követi, és homogén embertömegeket képez. Ezért fontos szerintem, hogy a tanárok ne csak tudást adjanak át, hanem megtanítsák a gyerekeket gondolkodni, magukért is és a jövőnkért is.

MB: Érdekes, hogy felhoztad az egyediség kérdését. Azt gondolom, hogy nehéz egyedinek lenni a japán társadalomban, valószínűleg nehezebb, mint más fejlett társadalmakban. Azt is látom, hogy próbálod megváltoztatni az egyediségről alkotott képet, és megmutatni, milyen jó tud az lenni. Látsz ebben előrelépést? Hogyan kellene szerinted tágabb keretek között, nagyobb platformon megközelíteni ezt a témát? Neked személyesen vannak ötleteid és terveid?

OH: A legutóbbi Miss Universe Japan nyertese egy félig színes bőrű, félig japán nő. Az ő külseje inkább afrikai mint japán. Emiatt egyes japánok kritikusak a tekintetben, hogy ő képviseli Japánt a Miss Universe versenyen. Neki azonban japán a nemzetisége és állampolgársága. Így most heves viták folynak arról, hogy mit jelent japánnak lenni. Azt gondolom, hogy több ilyen jelenségre és tapasztalatra van szükségünk ahhoz, hogy az emberek többet gondolkodjanak azon, mit jelent igazából a diverzitás, a különbözőség és az egyediség.

A japán egy sziget-nemzet, és az ország több mint 260 évig elszigeteltségben élt. Nagyon hosszú ideig Japánnak nem volt interakciója más országokkal, és a társadalom homogén maradt. Most egyre inkább válunk nyitottá, így talán lesz változás a társadalmunkban is. Ez a változás azonban lassú és fokozatos lesz.

Az én könyvem a világháború utáni második legeladottabb könyv, így felelősséget érzek, hogy hozzájáruljak az emberek és a társadalom nyitottabbá tételéhez. Persze, a nyitottság ilyen agresszív támogatásával sok kritikát kapok, de nem félek a kritikától, és nem fog megakadályozni abban, hogy kihívások elé helyezzem a társadalmat. Ez egy motiváció számomra, és értelmet ad annak, hogy így születtem. De most már látom, hogy egyre nagyobb hullámokkal nézek szembe (nevet).

MB: Megosztanád velünk az álmaidat, és mit szeretnél elérni a jövőben?

OH: Nincs kézzelfogható álmom. Ugyanakkor, mivel itt születtem és itt élek, ki akarom hangsúlyozni a diverzitás fontosságát a japán társadalom tekintetében. Remélem, hogy képes leszek hatni, és hozzájárulni a változáshoz az életem során. Elégedettséggel töltene el, ha Japánt akár csak kis lépésekben is változni látnám.

MB: Szeretnéd, ha a jövőben egyetlen egységes, globális társadalmunk lenne? Lehetséges az egyáltalán?

OH: Várom, hogy az valósággá váljon. Tokió például egy olyan város, amelyre az itt élők nagyon büszkék, és abban bízom, hogy Tokió olyan várossá válhat, ahová bárki jöhet, megtalálhatja benne a helyét, kiteljesedhet, és boldogan élhet, beleértve az LGBT közösséget is.

MB: Mi a legnehezebb dolog az életedben?

OH: Mivel három gyerekem van, pillanatnyilag a legnehezebb dolog megtalálnom a megfelelő egyensúlyt a gyerekeimre és az egyéb dolgokra fordított idő között. Az egyetlen opció úgy tűnik, ha kevesebbet alszom (nevet).

MB: Egy utolsó kérdés. Mi az üzeneted azoknak az embereknek, akik küzdenek saját maguk elfogadásával, és saját útjuk megtalálásával?

OH: Ha akár egy teljes nemzetet, akár egyetlen embert veszünk egy egységnek, mind a kettő rendelkezik különböző tulajdonságokkal, így mind különbözőek vagyunk. De általánosságban, az emberek, akik úgy érzik, hogy nehézségeik vannak és nehéz a dolguk, elsősorban a negatívumokra koncentrálnak, miközben elhanyagolják a pozitívumokat és saját képességeiket. Ezért arra biztatom az embereket, hogy nézzenek a pozitívumaikra, a jó oldalaikra és képességeikre, és milyen módon lehetnek jobbak másoknál, még akkor is, ha néha a társadalom vagy különféle társadalmi intézmények által képzett akadályokkal nézünk szembe. Ez utóbbi az oka annak, hogy erre az egyetemre jöttem tanulni, mivel meg akarom jobban érteni a különböző társadalmi helyzetek, társadalmi intézmények és a társadalom közötti kapcsolatokat.

Nehéz elkezdenem a témát, amiről írni akarok. Nem tudom, hol az eleje, és hol a vége, és nehéz félig kívülállóként írni róla, különösen teljesen kívülálló olvasóknak. A férfi és női szerepekről akarok írni, itt Japánban, a családon, mint szűrőn keresztül. Na, ennek nem biztos, hogy van értelme, de azért elkezdem, és valami csak lesz.

Szóval, még idejövetelem elején, valamikor ősszel beszélgettem a nővéremmel arról, hogy milyen a japán párkapcsolat, és hogyan változik az idővel. A nővérem több mint egy évtizede él itt, és sok mindent látott és hallott már, így megbízható forrásnak tűnik. Azt hiszem épp a kocsijában ültünk, a lakóhelyén, Mito városban, északra Tokiótól. Talán épp az óceánpartra tartottunk. Nem is tudom már, hogy került szóba a téma, mindenesetre kristálytisztán megvan a fejemben a kép, ahogy épp a piros lámpánál várakozunk, és ő azt mondja nekem, hogy a japán házastársak nagy része külön alszik. Akkor hallottam erről először, és teljesen ledöbbentett. ’A fiatal házasok is?’ Kérdeztem. ’Igen, a fiatalok is, miután megszületik a gyerek,’ válaszolt.

Emésztenem kellett, amit mondott. Nem alszanak együtt? Mi az, hogy nem alszanak együtt? Miért nem alszanak együtt? Mi köze ennek a gyerek megszületéséhez? Különalvó házastársakról nekem vagy az jut eszembe, hogy összevesztek, eltávolodtak egymástól, utálják egymást, meg ilyenek; vagy a régi idők arisztokrata Nagy-Britanniájában játszódó filmek. Konkrétan most a Pán Péter írójáról, J. M. Barrie-ről szóló film van a fejemben, Johnny Deppel, ahogy a feleségével külön szobában alszanak. Egy távoli kor távoli emléke, amin minden egyes alkalommal elképedek vagy mosolygok, ha filmen látom, vagy regényben olvasok róla.

Aztán eszembe jut, hogy ez Japán. Ez egy nagyon más világ, mint amihez én vagyok hozzászokva. Nagyon mások az emberek, függetlenül a globalizációtól, az internettől, a mindenhol megtalálható McDonaldstól, a mára már szinte nemzeti itallá vált kávétól, a divatos és modern ruháktól, a jazz iránti rajongásuktól. Akármennyire is keveredtek a kultúráink és az értékrendjeink a Meiji forradalom óta, és különösen a második Világháború óta, ez továbbra is egy nagyon eltérő társadalom. És igen, ebben a társadalomban a férjek és feleségek nagy része külön alszik.

A kérdésemre, hogy mi ennek az oka, még nem sikerült teljesen befogadható és kerek választ kapnom. Leginkább azzal a válasszal találkozom, hogy a japán nők igen nagy többségének életcélja és életük értelme anyává válni. Olyannyira, hogy mindent ennek rendelnek alá, beleértve a párkapcsolatot, a házasságot is. Amint megszületik a gyerek, a japán nő teljesen átalakul, és megszűnik a mi fogalmaink (vagy legalábbis az én fogalmaim) szerint nő lenni, helyette 100%-ban anya. A férfi, a férj biológiai szerepe betöltetett, így már nincs szükség fizikai gyengédségre, érintkezésre, szexre. Innentől kezdve a férfi dolga megkeresni a pénzt, amivel eltartja a családot, amivel biztosítja a megélhetésüket, és ami lehetővé teszi, hogy a felesége minél jobban helytálljon anyaként. A férj pedig agyon dolgozza magát, alig pihenve, hogy teljesítse feladatát. Ettől még persze alhatnának együtt, ám a japán logika szerint a férfinak nyugalomra és csendre van szüksége ahhoz, hogy kipihenhesse a munka fáradalmait, amit az tesz lehetővé, hogy kvázi elvonul a családtól. Este (vagy sokszor éjszaka), amikor hazajön a munkából, a legjobb, ha neki van egy külön kis szobája, távol a gyerekektől, távol a feleségétől, ahol nyugodtan pihenhet. Ezt nem mindig lehet megoldani, különösen a nagy városokban, ahol nagyon drága gyufásdoboznál nagyobb lakást bérelni. És nem is igaz minden párra, minden családra. Meglepően elterjedt jelenség azonban mind a mai napig.

Épp nemrég beszélgettem erről egy japán lánnyal is, aki nem japánként gondolkodik erről a témáról. Arról panaszkodott nekem, hogy nem érti, a barátnői miért nem hajlandóak többé szeretkezni férjeikkel, miután megszületett a gyerekük. Velem egykorú nőkről van szó, modern tokiói lányokról, és mégis, szinte teljesen kizárják életükből azokat a dolgokat, amelyekkel meghódították férjeiket, amelyek lehetővé tették, hogy férfiként és nőként közel kerüljenek egymáshoz, és úgy döntsenek, hogy együtt élik le életüket. Vagy az csak egy eszköz lenne? Egy nagyobb rendszer fogaskereke, amit ki lehet dobni, ha a rendszer túllendült egy bizonyos ponton? Ennyire számító lenne mindenki?

Anélkül, hogy tudnám, hisz nem tapasztaltam meg, de olyan érzésem van, mintha sok japán családban a férfi és a nő nem partner lenne, hanem egyfajta családi csinovnyik. Ahelyett, hogy az érzelmek, a partnerségből fakadó összetartozás, az együtt-hullámzás tartaná össze a családot, teljesen más erők töltik be ezeket a szerepeket. Nehéz definiálnom őket, de az biztos, hogy sokkal kevesebb átfedés és kölcsönösség van közöttük, mint az előbbiek esetében. Valahogy sokkal gépiesebbnek, funkció-orientáltabbnak tűnik az egész.

Meglehetősen sok nő számára ez rendben van. Keveset, vagy egyáltalán nem dolgoznak, a napjaikat a gyerekeik és barátnőik társaságában töltik, és többé-kevésbé teljesnek, kiteljesedettnek érzik magukat. És a férfi? Mik az ő tényleges igényei? Ez nehéz kérdés, mert nem igazán beszélnek erről. Japánban nehéz ilyen kényes témákról beszélni, és különösen nehéz panaszkodni. Valószínűleg nem életcéljuk apának lenni, hisz alig töltenek időt a gyerekeikkel. Amikor mégis, azt „family service”-nek nevezik, ami csak mutatja, mennyire ritka dologról van szó. És a fizikai érintkezés, a szex, a gyengédség? Gyanítom, hogy sokuknak rengeteg feszültséget okoz a szinte teljes hiánya a házaséletből. Nem lehet véletlen, hogy él és virul a szexipar, ahogy az sem, hogy rengeteg a perverzió, az elfojtott szexualitás bizarr vagy szokatlan megnyilvánulása. A szerelmi hotelek is gombamód szaporodnak. Eszembe jut Shimomura szenszei, az egyik professzorunk az egyetemen, aki meglepő nyíltsággal beszélt nekünk a japán társadalomról, és saját magáról is. Van felesége, van gyereke, de saját elmondása szerint utálja az asszonyt (igen, ezt a szót használta). Amikor egyszer megkérdeztem, szereti-e a szakét, azt válaszolta, hogy a nőket szereti. Amikor pedig azt mondtam neki, hogy egyszer utazzon el Magyarországra, mert szép ott, azt mondta, hogy akkor fog, ha talál magának egy nőt, akivel utazhat. Persze továbbra is házas. Csak külön laknak. Külön lakásokban…

De hallottam olyan férjekről is, akik pont az ellenkezője ennek. Ők sem igénylik a fizikai érintkezést, az együttlétet, feleslegesnek, fárasztónak találják. Teljesen oké számukra, hogy külön alszanak, energiáikat pedig leköti a munka, illetve valamilyen hobbi, amiben teljesen el tudnak merülni: motorozás, kocsik, manga, barkácsolás, modellezés, golf, bármi. Megszállottak tudnak lenni, ha a hobbijukról van szó. Sokan olyannyira, hogy akkor sem foglalkoznak a családjukkal, amikor épp lenne rá idejük.

Az az érzésem, hogy érzelmileg és emberileg eltávolodnak egymástól a házastársak, és a család egy számomra abszurd, steril képződménnyé válik, híján azoknak a mély, és nagyon is emberi érzelmeknek és kötelékeknek, amelyeket mi a nyugati világban annyira hajszolunk. Épp egy hete említette a nővérem, hogy egyik ismerőse és férje külön lakásokban laknak. A nő a közös gyerekkel él a szülői házban, az anyjával, míg a férj hétközben a saját kis lakásában van. Csak hétvégén találkoznak, de sokszor akkor sem alszik ott a férj, hanem visszamegy a saját lakásába aludni. A két lakás 15 percre van egymástól, ugyanabban a városban. A férj és a feleség között elvileg nincs vita, nincsenek haragban vagy bármi ilyesmi, elvileg minden rendben. És állítólag iszonyatosan cuki és jó fej párocska voltak, mielőtt összeházasodtak volna, mindent együtt csináltak. Egyszerűen nem értem.

Ugyanakkor nem tudom elhinni, hogy egyáltalán nem lenne igényük az embereknek a romantikára, az érzelmekre, a gyengédségre, a közelségre házastársként. Tele vannak a könyvesboltok romantikus témájú mangákkal, és falják őket mind a férfiak, mind a nők. Nem egyszer láttam már metrón férfit is és nőt is már-már pornográf tartalmú japán képregényt olvasni, vagy tabletjükön ilyen rajzfilmet nézni. Patakokban folyik mindenhonnan a nyálas romantika és a stilizált erotika. Az emberek ezekben a fantáziavilágokban élnek, miközben a valóságot meghagyják steril funkció-összességnek és kimért gépiességnek? Miért van ilyen hatalmas szakadék a ténylegesen megélt életük és a gondolataik, a fantáziáik között?

Akármennyit gondolkodom ezeken, két fogalom jut eszembe: félelem, valamint kommunikáció. Félelem, mert úgy látom, hogy félnek kimutatni az érzéseiket és érzelmeiket, félnek önmaguk lenni. Félnek a következményektől, mások megítélésétől, a kritikától, a társadalmi nyomástól. Félnek felszólalni önmagukért, félnek vitatkozni, félnek szembe menni másokkal, és szembe menni hagyományokkal. Ehhez pedig szorosan kapcsolódik a kommunikáció. A kommunikáció ugyanis éppen a félelmek miatt nem őszinte és nem nyílt. Így a házastársak között sincs őszinte és nyílt kommunikáció. Nem osztják meg egymással titkaikat, érzelmeiket, vágyaikat, igényeiket, félelmeiket, problémáikat. Azt gyanítom, hogy nem gyakori jelenség, hogy férj és feleség leülnek őszintén és nyíltan megbeszélni, ki hogyan képzeli el a házaséletet és a családi életet, kinek milyen igényei vannak. Nem igazi partnerek. Hangsúlyozom, nyilván nem mindenkire vonatkozik ez, de a jelek szerint elterjedt jelenség lehet.

Mondok egy még durvább példát. Barátom, becenevén Jack, tajvani, de japán a felesége. A felesége Taipeben él, két általános iskolás gyerekükkel, és nem dolgozik. Jack itt van Tokióban, egy informatikai cégnek dolgozik. Pár hete együtt másztuk meg a Fudzsi-hegyet. Felfelé menet megkérdeztem, mikor látta utoljára a feleségét és a gyerekeit. Azt mondta, egy éve. Egy éve? De hát Tajvan itt van közel, könnyű és nem túl drága odautazni! Van fapados járat is! Elmondása szerint nagyon szereti a családját, de nem tudta számomra érthető módon elmagyarázni, miért nem megy haza gyakrabban. Ahogy azt sem, hogy a családja miért nem Tokióban lakik, vagy ő miért nem Tajvanon dolgozik. A pénz volt a válasza, hogy ott olcsóbb élni (a családnak), ő pedig itt többet kereshet. Ez nekem nem elfogadható válasz. Tajvan nem Zimbabwe (elnézést a zimbabweiektől). Jó a gazdasága, és magas az életszínvonal. És Jacknek is korrekt munkája volt ott. Azt meg végképp nem tudom elfogadni, hogy csak évente egyszer utazik haza. Ja, és amúgy egy gyerektáborban ismerkedtünk meg. Japán gyerekeknek szervezett angol nyelvi tábor, sok külföldi önkéntessel. Ő szinte minden hétvégén ilyen táborban van. Mások gyerekeivel. Ahelyett, hogy néha hazautazna. És a facebook posztjaiból és beszélgetéseinkből ítélve nagyon magányos. Egyszerűen nem értem. Biztos azért, mert annyira más világból jövök…

Amióta itt vagyok, folyton azt hallom, mekkora probléma Japánban a gyorsan öregedő társadalom, és az újszülöttek kirívóan alacsony száma. És aztán hallom a megjegyzéseket, hogy a mai fiatalok így meg úgy nem érdekeltek a családalapításban, a házaséletben. Persze, hogy nem azok! Hogy lennének? Nincs túl sok ösztönző. Különösen a férfiak számára.

Azt gondolom, hogy komolyan át kell gondolniuk a japán embereknek, mit értenek család, és mit házasság alatt, és mit jelentenek nekik a férfi és női szerepek. És el kell kezdeniük beszélgetni. Egymással, férfiaknak és nőknek, nyíltan és őszintén. Meg kell érteniük egymás igényeit, és meg kell tanulniuk összehangolni azokat. És bár az írásomból úgy tűnhet, hogy jobban hibáztatom a nőket, azt gondolom, hogy mindkét nem felelős a rosszul működő házasságokért és családokért. A nőknek fel kell vállalniuk női szerepeiket, a férfiaknak pedig férfi szerepeiket. És bár lehet, hogy ezek a szerepek nem egyeznek azokkal, amiket mi a nyugati kultúránkban azonosítunk a nőkkel és a férfiakkal, de biztos vagyok benne, hogy sokkal összetettebb és változatosabb dologról kéne itt is szólnia, mint csak anyának lenni vagy csak pénzkereső robotnak. Nyilván sarkítok, de lényegében erről van szó. És mind a nőknek, mind a férfiaknak tenniük kell azért, hogy javítsanak a helyzeten. Partnerekké kell válniuk.

Este tíz óra volt. Kendzsi kollégáinak nagy része akkor már hazament, de néhány asztal fölött még égett a lámpa. Talán hatan vagy heten maradhattak az irodában. Akármilyen furcsa is, de Kendzsi mindig ilyenkor szeretett a legjobban az irodájában lenni. Ilyenkor sokkal nyugodtabbnak érezte magát, mint bármikor napközben, sokkal felszabadultabb volt. Talán azért, mert nyomasztotta a tömeg ebben az „open-office” jellegű irodában. Nem volt hangzavar napközben, nem voltak kirívóan zavaró események vagy emberek. Egyszerűen csak nyomasztónak találta a tényt, hogy nyolcvanhat másik emberrel osztozik egy légtéren. Emiatt a legtöbb napon feszült volt, és nem tudott megfelelően koncentrálni a munkájára. Sokszor uralkodott el rajta olyan érzés, mintha az ő asztala körüli műanyag elválasztófalak milliméterről milliméterre közelednének hozzá, mintha a személyes kis tere apró, észrevehetetlen lépésekben folyamatosan zsugorodna. És úgy képzelte, hogy a kollégái azok, akik számára láthatatlan pillanatokban felállnak, és arrébb mozdítják saját „dobozuk” falait. De nem szervezett módon. Úgy gondolta, hogy nincs mögötte közös terv vagy koncepció, netalán konspiráció. Mindenki csak a saját kis terét igyekezett nagyobbá tenni. Mindenki, Kendzsit leszámítva.

Talán emiatt is maradt mindig az utolsók között az irodában. Amikor a kollégái nagy része már hazament, úgy érezte, hogy a falak vándorlása megállt, és a napközbeni folyamatos feszültség lassan elpárolgott. Olyan, mintha az iroda falai egy hatalmas, állandóan fészkelődő élőlény végtagjai lennének, és ilyenkor ez a különös organizmus nyugovóra tért, aludni ment. Ekkor tudott Kendzsi igazán dolgozni, és elvégezni azt a munkát, amit napközben kellett volna.

Épp a főnöke prezentációján dolgozott. Szumitomo úr két nappal később a Tokió Egyetemen készült előadást tartani a Tokiói Vámhivatal felépítéséről és működéséről fiatal jogászhallgatók számára. A főnöke mindig Kendzsit kérte meg prezentációinak elkészítésére. Bár a legtöbb kollégája lenézte az ilyen munkát, mondván, hogy asszisztensnek való, szellemi kihívás nélkül, de Kendzsi valójában szerette, akkor is, ha ezt soha nem mutatta ki. Ilyenkor alkalma nyílt kilépni a mindennapi monotóniából, és a Power Point prezentációk egy-egy diáját festővászonnak tekintette, ahol kiélheti kreativitását. A legtöbb kreatív megoldását persze Szumitomo úr ferde szemmel nézte, és végül mindig hatalmas küzdelmet kellett folytatnia azért, hogy legalább egy vagy két szép kiemelés, diaváltás, illusztráció vagy ábra a prezentációban maradhasson, de ettől függetlenül mindig élvezte a kreatív folyamatot.

Még négy dia volt hátra, amikor Kendzsi úgy érzete, hogy az egyetlen dolog, ami ébren tarthatná, Szumitomo úr fiatal felesége lenne, csipkés fehérneműben, ahogy halk léptekkel lassan mögé sétál, és hosszú, vékony ujjaival finoman a hajába túr, közben simogatva a fejét. Kendzsi egyszer találkozott Aomival, amikor egyik este elvitte főnökének az irodájában felejtett aktatáskáját. Későre járt, Szumitomo úr akkor már aludt, így a felesége nyitott ajtót Kendzsinek. Púder színű szatén hálóing volt rajta, és ahogy ott állt az ajtóban, Kendzsi meg sem bírt mozdulni. Mintegy harminc másodpercig álltak az ajtóban, egymás szemébe nézve, mozdulatlanul, némán, de Kendzsi számára egy örökkévalóságnak tűnt. Végül Aomi lassú, finom mozdulattal kivette Kendzsi kezéből férje táskáját, puhán megcsókolta az arcát, majd megfordult, visszament a házba, és becsukta az ajtót. A zárban forduló és kattanó kulcs hangjától tért magához Kendzsi. Azóta is Aomi asszonyról ábrándozik. Általában olyankor törnek rá a víziók, amikor már alig bírja nyitva tartani a szemeit az álmosságtól.

Ahogy mindig, most is egy kávé és egy cigaretta képében látta a kiutat. Kivette táskájából a pénztárcáját, felvette a lila zakóját, melynek zsebében ott lapult a még megbontatlan doboz piros Marlboro cigaretta, majd elindult a lift felé. Ahogy ott állt a lift ajtaja előtt, és várta, hogy az felérjen az ötödik emeletre, olyan érzése támadt, mintha Aomi mögötte állna. Szinte érezte nyakán a leheletét, de amikor hátranézett, csak a saját képét és a lila zakóját látta visszatükröződni a szemközti fal üvegablakán.

Szerette ezt a zakót. Ez volt az egyetlen ruhadarabja, amit igazán szeretett, de nem a márkája miatt szerette, vagy amiatt, ahogy állt rajta, hanem a színe és a készítője miatt. A lila volt a kedvenc színe, de egy különleges lila. Egy olyan lila, melynek mélysége van, mely egyszerre vidám és szomorú, mely magáévá teszi a napfényt, és beleolvad az éjszakába. Kendzsi lilája sokáig csak a képzeletében létezett. Nem gondolta volna, hogy valaha is megtalálja a való világban. Ám egyik nap a főnöke, Szumitomo úr az irodájába rendelte. Kendzsi akkor nem tudta mire számítson, de azt gondolta, biztos valami munkát fog kapni. Amikor belépett főnöke irodájába, Szumitomo úr a sarokban álló székre mutatott, és így szólt:

’Kendzsi, az a zakó, ott a széken, a tiéd. Vidd el.’

’Az enyém? De nekem nincs lila zakóm uram,’ visszakozott Kendzsi.

’Nem úgy, te lökött! Neked készült, na. Tessék, vidd el, ha tetszik. A feleségem készítette.’

’A felesége? Aomi asszony, uram?’ - kérdezte Kendzsi.

’Igen, ő. Már vagy fél éve varrta ezt a nyomorult zakót, de fogalmam nem volt miért. Utálom a lilát, és mondtam is neki, hogy hasznosabban is tölthetné azt a rengeteg szabad idejét, de nem hallgatott rám, és csak folytatta a varrást. Amikor kérdeztem, hogy ki fogja hordani, ha nem én, csak annyit válaszolt, hogy nem tudja, de majd tudni fogja, ha elkészült. Aztán a minap, amikor áthoztad nekem az aktatáskámat, a feleségem, miután átvette tőled a táskát, nem feküdt le aludni, hanem leült, hogy befejezze a zakót. Mire reggel felébredtem, Aomi ott állt a konyhában, a karján összehajtogatva a zakó, és azt mondta, hogy kész. Megkérdeztem, hogy akkor kinek is készült, mire azt válaszolta, hogy neked. A fiatalembernek, aki az éjjel áthozta az aktatáskát.’

Kendzsi a zakót bámulta, és nem tudott megszólalni. Látva a zavarodottságát, főnöke folytatta:

’Nem értem, miért neked készült, de mindegy is, nem érdekel. Amúgy is csak foglalná a helyet a szekrényben, úgyhogy talán jobb is, ha elviszed. Nézd meg jó-e, tetszik-e, és ha igen, a tiéd. Sőt, igazából, mivel a feleségem ajándéka ez neked, remélem, nem fogod megsérteni azzal, hogy visszautasítod. Ugye érted, amit mondok?’

Kendzsi bólintott, majd odasétált a zakóhoz. Felemelte a székről, és felpróbálta. Pár másodpercig nézte magát a tükörben, majd levette, és a bal alkarjára tette. Jobb kezét végigsimította a zakó felületén, és elmosolyodott.

’Ez az én lilám,’ gondolta. Ezután odasétált Szumitomo úrhoz, és mélyen meghajolt.

’Tökéletes lesz uram, köszönöm,’ mondta, majd megfordult, és kisétált az ajtón...

Végül megérkezett a lift, és Kendzsi beszállt. Amint belépett a liftkabinba, különös illatra lett figyelmes. Olyan volt, mintha épp előtte használta volna valaki a liftet, maga után hagyva parfümje és bőre keveredésének nyomait. Kendzsi mély levegőt vett: rózsa. Aztán még egyszer: mandula. Végül harmadszor is: vanília. Gyerekkora óta különleges képessége volt illatok felismerésére és megkülönböztetésére. Míg mások a memóriájukra hagyatkoztak, vagy vizuális képességeikre, Kendzsi az illatok alapján jegyezte meg és ismerte fel az embereket, akikkel találkozott. A rózsa, a mandula és a vanília Aomi illata volt.

Kinyílt a liftajtó, és Kendzsi kilépett a főbejárati előtérbe. Rideg, távolságtartó tér volt, üvegből és fémből. Rögtön a lift mellett volt az italautomata. Kendzsi bedobott százhatvan jent, és vett magának egy ’Georgia’ feketekávét. Nem igazán kedvelte az automatákban kapható kávékat, mert ízetlenek, vizezettek voltak, és az utóízük mintha szándékosan emlékeztette volna arra, hogy azért issza, mert épp nincs jobb, nincs más. A tehetetlenség utóíze volt. Az összes közül a ’Georgia’ volt számára az egyetlen iható, mert volt benne egy apró, édeskés csavar, amely megnyugtatta, és azt súgta a nyelvének, hogy azért mégsem olyan rossz ez, és sokkal jobb, mint a semmi, mintha kávé nélkül maradt volna.

A kávéval a kezében Kendzsi odasétált a főbejárathoz, biccentett a telefonját nyomogató biztonsági őrnek, majd kisétált az utcára. Huszonkét fok volt, kellemes nyári este. A vámhivatal épülete Tokió egyik mesterséges szigetén, Odaibán található, a Tokió-öbölben, közvetlenül a tengerparton. Kendzsinek kettős érzései voltak Odaibával kapcsolatban. Utálta, hogy olyan messze van otthonától, és hogy olyan drága az ide közlekedő magasvasút. De egyben szerette is a helyet, mert közel sem volt olyan zsúfolt és forgalmas, mint Tokió bármely másik része, és közel volt a tenger. A tenger megnyugtatta. A tenger volt a menedék gondolatai és lelke számára. Ha a tengerre szegezte tekintetét, biztonságban érezte magát. Lelassult a szívverése, egyenletesebb lett a légzése, melegség árasztotta el a tekintetét, és apró, alig észrevehető mosolyba fordultak az ajkai.

Ilyenkor, késő este volt a legszebb Odaibán, a tengerparton lenni. Kendzsi általában nem találkozott más emberekkel. Lakni alig laktak a szigeten, a turisták és az itt dolgozók pedig koraeste távoztak a szigetről. Csend volt. Autót is csak néha lehetett hallani a háttérben, vagy egy-egy motorost, aki a gyér forgalmat kihasználva élvezte a két kerék, a szél és a sebesség adta szabadságot. Ennek a sötét, csendes nyugalomnak adott mély, színes hátteret az öböl túlsó partján elhelyezkedő kikötő. A kikötőben ilyenkor zajlott igazán az élet – hatalmas, világító reflektorok; égbe nyúló daruk, amelyek Kendzsi egyszobás lakásánál is nagyobb konténereket pakoltak az óceán habjaira készülő hajókra; fém és fém ütközésének zaja. Napjainak legjobb része volt, amikor késő este, a víztükör fölötti korlátnak támaszkodva révedhetett a távolba, fél szemmel a kikötőt figyelve, fél szemmel a tengert szemlélve. Sokszor gondolt arra, hogy le kellene festenie, amit ilyenkor lát és érez, de végül mindig letett róla. Sose bízott eléggé magában, illetve abban, hogy képes visszaadni a vásznon azt a mélységet és teljességet, amit ilyenkor megtapasztalt. Félt attól, hogy nem lesz elég jó, hogy a végeredmény láttán még kevesebbnek fogja gondolni magát, mint ahogy amúgy tette.

Ezen az estén is ugyanúgy támasztotta a korlátot, ahogy minden este tette. Rágyújtott egy szál cigarettára, a szájába rakta, majd kinyitotta a dobozos kávét. Épp bele akart kortyolni, amikor ismét felbukkant az illat. Rózsa, mandula, vanília. Kendzsi óvatosan balra nézett, és meglátta. Nem volt kétsége, ő volt. Ott állt tőle pár lépésre, ugyanúgy támasztva a korlátot, ahogy ő tette. Hosszú, hófehér ruha volt rajta, fekete haja kiengedve, lábán nem volt sem cipő, sem szandál, semmi.

’Látod a zsiráfokat, Kendzsi?’ – tette fel a kérdést Aomi, anélkül, hogy ránézett volna.

’Milyen zsiráfokat? Nem értem a kérdést,’ válaszolta Kendzsi meglepetten, azt se tudva épp álmodik-e, vagy valóban Aomival beszélget.

’Ott a távolban, a túlparton, a kikötőben. A daruk. Olyanok, mintha hatalmas zsiráfok lennének.’

’Igen, látom őket. Valóban olyan, mintha zsiráfok lennének, de én még sose gondoltam rájuk így. Bár mindig is tudtam, hogy van lelkük.’

Aomi Kendzsire nézett és rámosolygott, majd így folytatta: ’Mindig ott állnak, egy helyben, és figyelnek. Minket figyelnek. És nem értik. Nem értik, én miért kelek fel minden reggel hajnalban, hogy elkészítsem a férjem reggelijét. Hogy megigazítsam a nyakkendőjét, és elmondjam, milyen jól néz ki. Hogy üres, hideg csókkal búcsúzzak el tőle, amikor munkába megy. Hogy bekapcsoljam a tévét, és végigüljem a reggeli varieté műsorokat, miközben valójában csak a tévé feletti ablakot bámulom. Hogy délután a barátnőimmel kávézzak, miközben számomra érdektelen és felesleges dolgokról beszélgetünk. Hogy este vacsorával várjam, hogy hazaérjen, és végighallgassam panaszkodását. Hogy éjszaka könnyes szemmel szeretkezzek vele, miközben próbálom elviselni a fájdalmat. Hogy utána a nappaliban, a kanapén virrasszak, egy csomag zsebkendővel az ölemben. Hogy végül elaludjak, majd egy csókra ébredjek, egy puha, párás csókra. Minden reggel. És amikor kinyitom a szemem, mindig ugyanazt látom: az arcod, ahogy lassan köddé válik, az arcvonalaid apránként elvesztik formájukat, és a tévé feletti ablakon át a semmibe távoznak.’

Kendzsi nem szólt egy szót sem. Csak nézett, a távolba, a zsiráfokra.

’Nem értik,’ ismételte magában, majd a tengerre szegezte tekintetét.

Hirtelen egy csobbanást hallott. Az addig nyugodt víztükröt buborékok és koncentrikus körök lepték el, kicsit balra attól a ponttól, amin eddig a szemét pihentette. Amikor pár pillanattal később a víz visszasimult, Kendzsi megpillantott valamit a tengerben. Először nem tudta pontosan kivenni mit lát, túl sötét volt, a látása pedig amúgy sem volt tökéletes. De ahogy nézte és nézte, egyre biztosabb volt abban, hogy egy halat lát. Egy nagy, hófehér halat, ahogy pici körökben úszkál, egy helyben. Egy koi halra, egy japán pontyra emlékeztette, de nem volt biztos benne. Olyan érzése volt, mintha a hal rá várna, mintha neki jelezne, őt hívná.

Kendzsi felnézett, majd balra nézett, az irányba, ahol néhány pillanattal korábban még Aomi állt. Nem látta sehol. Mintha köddé vált volna. Ezután odasétált a korlátnak azon részéhez, ahol az imént Aomi támaszkodott, és végighúzta rajta jobb kezét. Nedves volt. Újra a tengerre nézett. A fehér hal még mindig ott körözött, reménykedve, rendületlenül. Kendzsi hátranézett, tekintetével végigpásztázta a vámhivatal épületét. Nem érzett semmit. Visszafordult, és a zsiráfokra szegezte tekintetét.

’Értem,’ suttogta, majd elmosolyodott. ’Köszönöm a türelmeteket.’

Ugyanabban a pillanatban a vámhivatal biztonsági őre is kijött az épületből egy cigaretta erejéig. Épp hogy rálépett a bejárattól vezető lépcsőre, amikor csobbanást hallott. Mintha valami beleesett volna a tengerbe. A zaj irányába ment. Amikor odaért a korláthoz, csak egy pár férficipőt talált, egy elnyomott cigaretta csikket, és egy félig üres ’Georgia’ kávét. A kávé még meleg volt. A biztonsági őr a tengerre nézett. Két halat pillantott meg. Két koi halat. Az egyik fehér volt, mint az albatrosz, a másik lila, mint az a zakó, amit azon a fura fiún látott pár perccel korábban. Az óceán irányába úsztak, egymás mellett, és nem néztek vissza.

’Hm, erre már nem lesz szüksége,’ mormogta a biztonsági őr, majd felvette a kávét, beleivott, megfordult, és elindult vissza, a vámhivatal irányába.

Odaibán lakom, egy mesterséges szigeten a Tokió-öbölben. Amikor ezt elmondom egy japánnak, kivétel nélkül mindegyikük meglepődik, mert Odaiba nem lakóövezet. Odaibára bevásárolni és szórakozni járnak az emberek, helyiek és turisták egyaránt. Az egyetem, ahová járok pedig, Roppongi kerületben van. Ezen is mindenki meglepődik, mert Roppongi egy szórakozó negyed, és egyben egy üzleti (elsősorban IT) negyed is. Közel sem a felsőoktatás bástyájaként ismert.

A kettőben az a közös, hogy az itt megforduló emberek többségének pénztárcájában több pénz van, mint az enyémben valaha is volt. (Leszámítva azt az esetet, amikor hat évesen sikerült ellopnom egy családi ismerősünk teljes havi fizetését, abból a célból, hogy játékokat vegyek magamnak. Finoman szólva is rövid ideig tartott a bűnözői pályafutásom, és még csak egyetlen játékra sem sikerült beváltani a csodálatosan kitervelt és kivitelezett akcióm zsákmányát, de az egy másik történet.) Ebben a pillanatban is Roppongi legújabb és legmenőbb bevásárlóközpontja, a Tokyo Midtown hátsó bejáratánál elterülő téren ülök, ahol több tíz asztal van kirakva a pláza vendégeinek, hogy a fárasztó étkezés – vásárlás - nassolás közepette megpihenhessenek. A mellettem lévő asztalnál három középkorú nő cseverészik. Legalább egy tízest letagadhatnának a korukból, és jól láthatóan legnagyobb problémájuk az életben az lehet, hogy mikor léptetik még előrébb férjeiket, hogy egy negyedik Louis Vuitton táskát is megvehessenek. Jó, nyílván túlzok, és igazságtalan vagyok velük szemben, „but you get the point” – mondaná az amerikai (vagy bárki, aki beszél angolul). És ha körülnézek, csupa ilyen embert látok. És nincs ezzel túl nagy baj (talán). Szép, jól öltözött, és jókedvű mindenki, és lépten-nyomon a kedvenc illatomat érzem a kifinomult tokiói nőkön – a Japánban hihetetlenül népszerű Chloé by Chloét. De Japánnak nem csak ilyen arca van, Tokiónak nem csak ilyen arca van, még akkor sem, ha ez a világ egyik legfejlettebb és leggazdagabb országa, illetve városa.

Úgy egy éve olvastam egy kortárs japán ponyvát, mely Tokióban játszódott. A történet egyik kulcsjelenete rögtön a könyv elején volt, relevanciája persze csak a végén derült ki. A jelenetben a főszereplő melankolikus hangulatban sétált el egy olyan híd (vagy magasan haladó út – már nem emlékszem) mellett, amely alatt hajléktalanok laktak. A szerző nagyon részletesen és realisztikusan írta le azt a külön kis világot, amelyet a hajléktalanok kialakítottak maguknak, és nem meglepő módon, az a kép rajzolódott ki a fejemben a leírás alapján, hogy itt Japánban a hajléktalanok is olyan rendezett, szervezett és tiszteletteljes módon élik mindennapjaikat, mint szerencsésebb honfitársaik. A lélektani oldal persze teljesen más: szégyen, megalázottság, reménytelenség. Mint akárhol máshol. Azzal a különbséggel, hogy a társadalmi nyomás és elvárások miatt itt a szégyenérzet nagyobb, mint akárhol máshol a világon.

Tavaly novemberben, egyik este elindultam a fényképezőgépemmel, hogy csináljak pár fényképet Shinjuku kerület felhőkarcolóiról, esti fény- és életviszonyok között. Lenyűgöznek ezek a csendes óriások, amelyek egy végtelen ködbe vezető hídnak tűnnek, ha lábuknál állva felnézek a magasba. Miután végeztem a kis túrámmal, és csináltam pár nagyszerű fényképet a kedvenc épületeimről, elindultam vissza Shinjuku nyüzsgő részébe, hogy vacsorázzak valamit. Ehhez át kellett haladnom egy magasított út felett, mely szélessége miatt inkább autópályának tűnt mintsem egy sima városi útszakasznak. Ahogy közeledtem ehhez a magasított autópályához, és az átjáróhoz, mely alatta terült el, arra lettem figyelmes, hogy hatalmas kartondobozok sorakoznak egymás mellett, az átjáró teljes hosszában, több sorban. Odaérve az elsőhöz, rádió hangját hallottam kiszűrődni a kartondoboz falain át, és abban a pillanatban meg is értettem mindent: hajléktalanok.

Először láttam hajléktalant Tokióban, sőt, Japánban, és először nagyon meglepődtem. Egyszerűen nem számítottam rá. Aztán eszembe jutott a már említett könyv, a jelenet a rendezetten lakó, híd alatti hajléktalanokról, és arra gondoltam, hogy milyen hatalmas különbség van aközött, ha az ember csak olvas valamiről (legyen az akár egy igaz történet, egy szomorú hír, vagy egy riport egy katasztrófáról), vagy ha személyesen is megtapasztalja. Az addig fölöttünk ólálkodó, szürkés felhő életízű hirtelenséggel ölti magára legsötétebb köpenyét, majd kérdezés nélkül ránk zúdítja a valóságot, zivatarostul, villámcsapásostul, mennydörgésestül.

Ahogy a könyv főszereplője, én is néma melankóliába burkolózva haladtam el a kartondobozok mellett, és figyeltem milyen világ lapul a falaikon belül. Néhány dobozba be lehetett látni felülről, mivel a bent lakók épp teraszként használták „egyszobás lakásukat”. Volt ahol ketten ültek egymással szemben, és japán sakkot, azaz shogit játszottak. Jól láthatóan régóta voltak az utcán, és jó barátok voltak. Volt, aki egyedül szórakoztatta magát, egy valaki által eldobott manga képregénnyel, vagy a pár nappal korábbi újsággal, esetleg a már említett rádióval. Az egyik legelső szó, ami eszembe jutott, ahogy haladtam el ezen nem is annyira ideiglenes otthonok mellett, az volt, hogy rendezett. Minden olyan rendezett volt, rendbe volt tartva. Nem éreztem bűzt, semmi és senki nem volt undorító vagy visszataszító, senki nem volt részeg, senki nem hangoskodott, és senki nem koldult. Csak úgy voltak, élték az életüket, és egyetlen, de egyetlen pillanatra sem emelték tekintetüket egyetlen járókelőre sem. Túl nagy volt a szégyen.

Mintegy tíz kartondobozt számoltam össze abban a sorban, amely mellett elhaladtam. A végére érve zsibbadtság uralkodott el az agyamon, hirtelen nem tudtam ki vagyok, és hol vagyok, csak mentem előre, vittek a lábaim, anélkül, hogy tudtam volna mit is csinálok. Akkor tértem magamhoz, amikor az első kereszteződéshez értem, és meg kellett állnom a piros lámpa miatt. Átnéztem az úttest túloldalára, és megpillantottam Japán hetvenezer konbinije közül az egyiket, egy Seven Elevent (a konbini a convenience store japán neve, amolyan mindenes bolt, van étel, ital, posta, fénymásolás, háztartási cikkek, ATM automata – praktikusan élni is lehetne bennük). A lámpa zöldre váltott, a lábaim pedig egyenesen a konbinibe vittek, a kezeim pedig leemeltek tizenegynéhány rizsgombócot, néhány liter vizet és teát, valamint néhány zacskó kekszet a polcokról, és fizettek, majd a lábaim visszafordultak a hajléktalanok irányába. Ösztönösen cselekedtem.

Pár perccel később újra ott voltam a kartondoboz-faluban. Azon járt az agyam, hogyan is kezdjek neki, hogy lenne a legjobb odaadni nekik az ételt. Miközben ezen filóztam, balra néztem, el a sorakozó dobozoktól, a velük szemben lévő, szintén a magasan haladó autópálya alatt elhelyezkedő térre. Döbbentem vettem észre, hogy a körülbelül száz négyzetméteres terület tele van hajléktalanokkal. A földön feküdtek, újságpapírba takarózva. Ők lehettek az újabb jövevények, akiknek még nem volt kartonból épített palotája, és egy részük valószínűleg fel sem fogta még, hogy milyen sors lelte. Fogalmam nem volt mit tegyek. Körülbelül tíz emberre való étel volt nálam, de a földön fekvő emberekkel együtt legalább negyvenen lehettek. Kinek adjak? Hogy szelektáljak? Ott álltam, a zacskóval a kezemben, és egyszerűen ledermedtem. Nem tudtam mozdulni.

Emlékszem, hogy kínomban felnéztem az égre, és azt mondtam magamban: na, most segíts valahogy, küldj valakit, vagy valamit, vagy csinálj valamit, mert fogalmam sincs, mit tegyek. A következő pillanatban a szemem sarkából észrevettem, ahogy négy fiatal japán közeledik hozzám. Két lány és két fiú volt, nagyjából velem egyidősek lehettek, talán két pár. Szatyrok voltak a kezeikben. Rögtön tudtam, hogy kik ők, és miért jöttek. Használhatnám azt a szót is, hogy angyalok. Nem tudom, ez-e a megfelelő szó, de amint odaértek mellém, összenéztünk, majd rögtön szétszóródtunk, és elkezdtük osztani az ételeinket. Egy csepp kétség nem volt már bennem. Úgy jártam egyik hajléktalantól a másikig, mintha előre elterveztem volna, pontosan kihez fogok menni, és kinek fogok ételt adni. Teljesen egyértelmű volt mit kell tennem, semmi gondolkodás, semmi kétség, csak mentem, és tettem a dolgom. Mindenkinek jutott étel.

Dolgunk végeztével összegyűltünk, egymásra néztünk, kezet fogtam mindegyikükkel, és az egyik fiatal srác csak annyit mondott: „Köszönjük”.

Több mint egy hónappal később, Karácsonykor, visszatértem. Ekkor már nem egyedül, hanem néhány barátommal az egyetemről, akiket sikerült meggyőzni, hogy eljöjjenek velem. Ahogy a legelső alkalommal, másodszor is ugyanazt tapasztaltam az ételek kiosztásakor: ezek az emberek rettenetesen büszkék, és rettenetesen szégyellik magukat. Olyannyira erős a szégyenérzet, hogy sokan közülük jogosultak lennének munkanélküli segélyre, vagy valamilyen egyéb állami segítségre, de nem veszik igénybe, mert szégyellik magukat. Nagyon messzire nyúlik vissza az, hogy miért ilyen erős a szégyenérzet a kudarcot valló japánokban. És nagyon nehéz változtatni rajta, mert mélyen bennük van. Nagyon nehezen kérnek segítséget, ha kilátástalan helyzetbe kerülnek, vagy kudarcot vallanak. Pedig nem szégyen, tényleg nem az. Mindnyájunkkal előfordul, hogy elesünk, ki kisebbet, ki nagyobbat. De a világ szerencsére tele van olyan emberekkel, akik ilyenkor szívesen és előítéletek nélkül nyújtják a kezüket. Őszintén remélem, hogy a japánok megtanulják erősen megfogni ezt a kezet, mert a saját társadalmuk is tele van segítőkész emberekkel.

Utolsó utáni gondolatként pedig egy felhívás, hogy aki tud, segítsen olyanokon, akiknek szüksége van segítségre. Még ha számunkra ismeretlen emberekről is van szó. Különösen az öregek vannak rettenetesen kiszolgáltatott helyzetben, és akár egy szendvics, egy kis kenyér, egy kis innivaló is sokat jelenthet nekik. Akár otthon, akár bárhol máshol a világban. Túl sok ember nélkülöz, sokunknak ugyanakkor van annyi, hogy legalább egy picit tudjunk belőle adni. Hajrá!

Perugia, Olaszország, 2003. június eleje. Épp kijöttem a Bertolucci filmművészetének elemzésével foglalkozó első órámról a perugiai nyári egyetemen, ahol egy ösztöndíj keretében tanultam az olasz nyelvet és az olasz kultúráról, egy hónapon keresztül. A gyomrom hangos morajlással jelezte, hogy olasz finomságokra vágyik, így gyors megoldásra volt szükségem. Szerencsémre az egyetem mellett volt egy élelmiszerbolt. Tanácstalanul járkáltam a polcok közt, azon gondolkodva, hogy mivel tudnám megnyugtatni gyomrom zaklatott lelkiállapotát, amikor megláttam, hogy a felvágottakat és sajtokat tartalmazó pultnál egy japán srác kér egy paninit. Szemet szúrt, hogy egy japán ennyire jól beszél olaszul, meg hogy láthatóan van érzéke az olasz gasztrokultúrához. Végignéztem, ahogy a boltos néni felvág neki egy zsemlét, majd a legfinomabb pármai sonkából rak bele néhány szeletet, arra bivaly mozarella darabokat helyez, majd végül paradicsom szeletekkel zárja a sort. Hatalmas felfedezés volt számomra, hogy ilyet is lehet csinálni, hogy lehet szendvicset készíttetni, így szépen odahúzódtam a japán fiú mellé, és amikor ő megkapta gusztusos paninijét, azonnal szóltam, hogy „Signora, és is ugyanilyet kérek ám!”.

A japán fiú mosolyogva várt rám a bolt előtt. – Yuki vagyok. – mutatkozott be, majd elmondta, hogy ő is az Universitá per gli Stranieri diákja, és olasz nyelvet jött tanulni. Picit alacsonyabb volt nálam, de nem sokkal, vékony, amilyen én soha nem leszek, és olyan frizurával, amilyet a japán rajzfilmekben lehet látni: rézvörösre festve, és sok-sok zselével úgy beállítva, hogy egy tájfun sem okozhat benne helyrehozhatatlan kárt. Rögtön megtetszett benne, hogy olyan nyitott, kedves, és laza volt. A legdurvább sárkány-lady sem tudná kihozni a sodrából – gondoltam, és örültem annak, hogy nem egyedül kell elfogyasztanom az ebédemet. Alig ismertem még csak néhány embert, hiszen pár napja érkeztem Perugiába, és barátom is csak egy volt, Andi, szintén Budapestről, akivel a Firenzéből Perugiába tartó vonaton ismerkedtünk össze.

Napos, meleg koradélután volt, és egyikünknek sem volt több órája aznap, így besétáltunk a főtérre, és a dóm lépcsőjén ülve ettük meg szendvicseinket. Az ebéd végén már tudtam, hogy nagyon jó barátra tettem szert, és hogy együtt fogjuk felfedezni Umbriát a következő közel egy hónapban. Így is lett. Együtt mentünk Assisibe és Gubbioba, együtt utaztunk Cattolicaba, a tengerpartra, ahol ő rákvörösre égett le, de igazi szamuráj módjára egyetlen egyszer sem panaszkodott (kivéve, amikor megláttunk egy szőrös olasz csávót fehér tanga-fürdőgatyában és biciklin – na, arra mindenki panaszkodott), és együtt jártunk koncertről koncertre a híres Umbriajazz fesztiválon. Felejthetetlen egy hónap volt, és ugyan nekem a vártnál kicsit hamarabb kellett hazautaznom, örültem, hogy életre szólónak tűnő barátságot kötöttem egy oly távoli ország fiával, mint Japán. Ezt követően még évekig tartottuk a kapcsolatot e-mailben (nem, akkor még nem volt facebook), ám ahogy az lenni szokott, az e-mailek egyre ritkábban jöttek és mentek, míg végül pár év elteltével teljesen abba nem maradtak. Már csak az emlékeimben élt, amolyan ködfelhőként, mely néha a föld felszínének közelébe merészkedik, majd ugyanolyan gyorsan el is illan.

(sokat gondolkodtam, berakjam-e ide ezt a képet, kockáztatva jóhíremet egy ilyen vállalhatatlan külsővel a múltból, de egye fene, legyen, mindent az olvasók szórakoztatásáért)

Fastforward: Tokió, Japán, 2015 legeleje. A számítógépem előtt ültem, épp megvettem a repülőjegyemet Oszakába. Április közepére terveztem be várva várt utamat Oszakába és Kiotóba. A jegy tehát már megvolt, így még a szállásfoglalás volt hátra. Elég gyatra találatokat dobott ki a Booking.com (nem, ez nem a reklám helye, sajnos egyetlen fillért sem kapok ezért a bejegyzésért), és azon kezdtem el gondolkodni, hogyan kellene megoldani ezt az oszakai szállás dolgot, kitől lehetne használható információt kapni Oszakáról. És akkor újra leereszkedett a ködfelhő, és eszembe jutott Yuki. Hát persze, Yuki, Perugiából, ő oszakai! Vele kell kapcsolatba lépnem!

Azonnal a facebookra siettem (igen, most már van facebook – imádlak Mark Zuckerberg), beírtam Yuki teljes nevét, és azonnal felismertem az arcát. A legelső találat volt, amit Zuckerberg csodakütyüje kidobott. Kicsit változott ugyan, de szerencsére nem annyit, mint én – neki persze nem is kellett annyit, hogy vállalhatóan nézzen ki. Felvettem ismerőseim közé, és rögtön írtam neki egy üzenetet. Időbe tellett, mire válaszolt, már azt gondoltam, hogy fogalma sincs ki ez a marha, de végül csak kaptam tőle levelet, e-mailben, melyből rögtön éreztem, mennyire örül nekem, és ugyanolyan hihetetlenül hangzott neki is, hogy hamarosan viszontláthatjuk egymást Oszakában, ahogy nekem. Persze, rögtön felkínálta, hogy nála alhatok, amit én persze rögtön el is fogadtam, és mivel Oszakában egy szombat-vasárnapot terveztem eltölteni, jelezte, hogy velem tud lenni végig, és szívesen megmutatja a várost. Hihetetlen, hogy újra találkozni fogunk – gondoltam.

Alig tudtam kivárni, de végül csak eljött az egy hetes Oszaka-Kiotó utam ideje. Április 11-én, délután háromnegyed egykor ott álltam az oszakai Taisho metróállomás peronján, és megláttam Yukit, ugyanolyan cingár fizimiskával, zsebre tett kézzel, és lazasággal, ahogy a falat támasztja, és vár a barátjára. Nem, kedves olvasó, nem rohantunk oda egymáshoz, hogy szorosan átöleljük egymást, halk, de egyre erősödő zongora-szóló kíséretében, hanem odasétáltam, egymásra néztünk, szorosan kezet fogtunk, elmosolyodtunk, és mindketten újra húsz évesnek éreztük magunkat. Mintha visszarepültünk volna az időben, egyetlen pillanat alatt, és a minket körülvevő atmoszféra és energia ugyanaz volt, mint tizenkét évvel korábban.

Gyorsan leraktuk a cuccomat Yuki lakásán, majd rögtön nekivágtunk a városnak. A barátom megkérdezte, hogy mit akarok látni Oszakából ebben a két napban. Mondtam, hogy persze kíváncsi vagyok a legnagyobb nevezetességekre, de olyan helyekre is vigyen, ahová turisták nem járnak. A továbbiakban csak ezekről fogok írni, a többihez ott van Google-sensei.

Az első meglepetésem az volt, hogy Oszaka tele van okinawai emberekkel. A legnagyobb Okinawán kívüli okinawai közösség épp ebben a városban él. Mivel ez Japán, a kapcsolódó téma természetesen az étel. Ki kellett próbálnom egy igazi okinawai éttermet. Yuki – hozzám hasonlóan – nagy rajongója az ételeknek és az étkezésnek, így azonnal tudta hova kell menni. Egy pici étterem volt, közel a lakásához, egy szűk kis utcában. Egyedül tuti nem merészkedtem volna be, de Yuki állította, hogy Oszaka legjobb okinawai étkezdéje, és az ebéd végére helyeselnem kellett, akkor is, ha fogalmam nem volt róla, milyen lehet a többi okinawai étterem. Nem tudnám már megmondani, mit ettünk pontosan, a barátom intézte a rendelést, de olyan széles vigyorral az arcomon dőltem hátra a székemben az ebédet követően, hogy az sem zavart volna, ha sót raknak cukor helyett az ebéd utáni kávémba.

Az ebédet követően sok oszakai nevezetességet néztünk meg, de számomra a legérdekesebb ismét egy olyan hely volt, ahová egyedül sose mentem volna be. Az egyik híres bevásárló utca közelében, egy szűk mellékutcában helyezkedett el egy alacsony, kétszintes, de nagyon hosszú és széles épület. Yuki azt mondta róla, hogy a helyi alternatív (és néha bizarr) szcéna alakjainak a legfontosabb központja. Az épület külsejéből ítélve nem tudtam elképzelni, hogy lehet ez bármilyen szcéna központja, hiszen olyan unalmas volt, mint egy ebéd utáni mikroökonómia előadás a Közgázon. De bíztam a barátom szavában, és ismét nem okozott csalódást. A külső csigalépcsőn felsétáltunk az épület második (és egyben utolsó) emeletére, benyitottunk, és hirtelen úgy éreztem, mintha Golden Gaiban lennék, ugyanabban a pici szórakozó negyedben, amelyről az előző blogbejegyzésben írtam. Az épület ezen szintjén két párhuzamos folyosó volt, mindkettő egy-egy vöröslámpás sikátorra emlékeztetett, a folyosókról pedig számos ajtó vezetett bizarrabbnál bizarrabb bárokba és klubokba. Az ajtók előtt biciklik álltak, meg egy-egy asztal vagy szék, gondolom dohányosoknak, a falakat pedig mindenféle furcsa poszter borította. Mivel délután volt, egyetlen bár sem volt még nyitva, így csak végig tudtunk sétálni a folyosókon, anélkül, hogy bementünk volna bármely bárba is, de újra bebizonyosodtam róla, hogy ez a társadalom bizony nem olyan sablonos és kimért, amilyennek a felszínen tűnik.

Az egész napos séta vége felé nagyon megéheztünk, és mivel Oszaka egyik nevezetessége a polipkarral töltött tésztagolyó, más néven a takoyaki, muszáj volt előételnek ennünk egy olyat. Yuki persze most is tudta, melyik a legjobb takoyaki büfé a városban, így oda is mentünk. A hely annyira népszerű, hogy kevésbé forgalmas napszakban is legalább negyedórát kell várni erre az amúgy nagyon gyors ételre, így nem lepődtünk meg, amikor a néni jelezte, hogy húsz-huszonöt perc múlva lesz kész a mi adagunk. Az pont elegendő idő egy korsó hideg Asahi sörhöz (ah, tényleg fizethetne valaki ezért a sok reklámért), így betértünk a takoyakis melletti apró kocsmába. Ez megint csak egy olyan hely volt, amelytől a turista megrémül, mert függöny takarta el a bejáratot, és ha valaki be is mer kukkantani, bent csupa helyi, jellemzően idősebb embert talál, közel sem luxus körülmények között. Az otthoni késdobálók és restik japán változata. Én persze örültem, mert végre ilyen helyre is eljutok, bár tudhatnám, hogy japánban nincs igazi késdobáló, még a yakuzák törzshelyein is vígan eldumálgatnak az egzotikumnak számító turistákkal. A pult mögött sürgő-forgó bá természetesen egyben a tulaj is volt, és amint meglátott, elővette minden angol nyelvtudását, és annyira akart velem kommunikálni, mintha én lennék álmai nője, vagy maga Scarlett Johansson. Nem kis meglepetésemre kiderült, hogy sokat járt külföldön, többek között Magyarországon is, és nem kellett neki elmagyarázni a különbséget Budapest és Bukarest között. Azon ugyan meglepődött, amikor mondtam neki, hogy a magyar foci már nem olyan jó, mint valaha volt, nem értette ugyanis mi okozhat egy ilyen mértékű hanyatlást, de megkíméltem őt az NB I csodáinak ismertetésétől. Annyira belemelegedtünk a jópofa beszélgetésbe (ami persze leginkább abból állt, hogy ő kérdezgetett, én válaszoltam, és ő hosszú „eee” kíséretében csodálkozott), hogy a bá marasztalt minket, és megengedte, hogy behozzuk az utcáról az időközben elkészült takoyakinkat, és ott fogyasszuk el. A kérdezésbe és rácsodálkozásba a többi „asztal” (inkább boroshordók voltak, álló pultként) vendégei is bekapcsolódtak, és nem sokkal később már mindenki sörkorcsolyájából és italából kaptunk kóstolót. Mondanom sem kell, az egyik legautentikusabb és legemberibb élményem volt eddigi itt tartózkodásom során.

A második nap első fénypontja egy különleges kávézó volt. Egy lakóövezet kellős közepén húztak fel egy hangár-szerű épületet, melynek belső terét rengeteg fagerendával, fémoszloppal és nagy ablakokkal alakították ki. Különféle bútorok tarkították: a dízájn székektől, a ’20-as és ’30-a évek dán bútorain át, a kényelmes bőrfotelekig minden. Azon túl, hogy a hely nagyon jó minőségű kávét szolgált fel, egyben egy hatalmas borszaküzlet is volt, nagy választékkal a világ minden tájáról. Újra és újra lenyűgöz a japánok igényessége, és az az odafigyelés, amit annak szentelnek, amit szeretnek, és amit csinálnak. Ha egy japán ember szereti a jó kávét, vagy a jó bort, és úgy dönt, hogy a munkáját is a szenvedélyének szenteli, az eredmény garantáltan csúcsminőségű lesz, mivel kivétel nélkül mindegyikük alázattal, szeretettel, igényességgel, és rengeteg figyelemmel áll hozzá munkájához. Jó egy órát sikerült eltölteni a helyen, melynek a legszebb része a bejárat elé kiállított régi Harley Davidson volt. Kell egy ilyen motor!

A második napon is sikerült rengeteg szép helyet meglátogatni. Látszólagos szürkesége ellenére Oszaka igenis egy érdekes város, úgyhogy mindenkinek ajánlom a meglátogatását, aki Japánban jár. A hosszú séta során gyakran ettünk apróbb falatokat, így nem készültünk nagy vacsorára. Helyette valami apróságot akartunk újra elfogyasztani, ezúttal ülve, egy pohár ital társaságában. Yukinak ismét sikerült érdekes helyre vinnie. A várost átszelő folyó partján található bár különlegessége, hogy ez egy konzerv-bár. Lényege, hogy a bejáratnál található előcsarnok-szerűség olyan, mint egy spájz, melynek polcai tele vannak különféle konzerv-ételekkel, mindenhonnan a világból. Az összes étel azonnal ehető a konzervből, és igény esetén megmelegítik. Az ember kiválaszt egy (vagy több) konzervet, választ magának italt, és jóízűen elfogyasztja. Én hal-curryt ettem, Yuki valami csirkés cuccot, és mindkettő finom volt, nagy meglepetésemre. Zseniális üzletmodell amúgy, mert az ételt könnyű tárolni, nem romlik el, és el sem kell készíteni, csak konzervnyitó kell hozzá, és valaki, aki elmosogat utána. Ha egyszer sok pénzem lesz, nyitok egy ilyet.

A hosszú hétvégénket végül Yuki lakásán zártuk. Yuki egy kis cég alkalmazottja, amely olasz ételek importálásával foglalkozik olasz éttermek számára. Ennek köszönhetően volt otthon isteni, sűrű olívaolaja, szárított paradicsoma Pugliából, szicíliai olivabogyója, és Parmiggiano Reggiano sajtja. Ehhez vettünk még korábban egy finom dél-olasz vörösbort a kávézó/borüzlet helyen, és kiültünk a teraszára. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk ezeket az olasz finomságokat élvezve. Amikor az egyik pillanatban kifogytunk a témákból, és pár másodpercre csendben maradtunk, a barátom kinézett a város éjszakai fényeire. Láttam a tekintetén, hogy gondolatban valahol máshol jár. Felém fordult, a szemembe nézett, és csak annyit mondott:

- Úja Perugiában vagyunk barátom.

Szerda kora délután volt. Az utolsó pillanatban mondták le egy várva várt programomat, ami miatt bosszús lettem, de hamar sikerült újraprogramozni a napomat. Épp teljes pompájában virágzott a cseresznye Tokióban, így eldöntöttem, hogy meglátogatom a Hibiya parkot, majd körbesétálom a mellette található hatalmas császári palotát, ugyanis a palota nyugati és északi oldala mentén rengeteg cseresznyefa található.

A Hibiya park érdekessége, hogy hatalmas mérete ellenére alig van benne cseresznyefa. És talán épp ezért, az a kevés cseresznye, melyet mégis elültettek a parkban, színpadi dívaként emelkedett ki a zöldellő fák sűrűjéből, hogy teljes odafigyelést igényelve parádézzon a látogatók előtt. Ott találkoztam a legszebb cseresznyefával. Pontosabban a kedvencemmel. Egy pici tó partján állt, melynek a túlpartján találtam meg a tökéletes helyet a megcsodálására. Leültem egy nagy kőre, és csak néztem. Néztem, ahogy határtalan önbizalommal pózol a tóparton, teljesen tudatában annak, mennyire gyönyörű, és hogy mindenki szerelmes belé, mert sokkal különlegesebb és izgalmasabb bárki másnál a környezetében. Egyetlen szó jutott eszembe, miközben ott ücsörögtem a sziklán, és törölgettem homlokomról a halkan szemerkélő eső cseppjeit: tökéletes.

A Hibiya parkbéli szerelembe esésem után lassan körbesétáltam a császári palotát. Szebbnél szebb cseresznyefákkal találkoztam a várárok partján, és azon gondolkoztam közben, mennyire szerencsés vagyok, hogy elmaradt az aznapi programom, mert így megtapasztalhattam ezt. Nem tudom, van-e sors, vagy az élet véletlenszerű események füzére. De egyre gyakrabban fog el olyan érzés, hogy sok minden nem véletlenül történik velünk. „Csak” annyi dolgunk van, hogy megértsük, és hálásak legyünk azért, amit kapunk.

A séta végén eleredt az eső. Sűrű esőköpeny borította be a palota keleti oldalán található Tokió-állomás környékét, és a hűvös és mégis elbűvölő felhőkarcolókkal teli Marunouchi negyed utcáit. A magas irodaházak és bevásárlóközpontok rengetege rejt azonban egy titkos menedéket. A Mitsubishi régi, vöröstégla-épülete mögött egy apró kert található, európai kávézókkal, étteremmel és pékséggel. Egy francia pékségbe menekültem az eső elől, és az ablakban ülve, a kávémat szürcsölve folytattam egyik kedvenc regényemet, A szél árnyékában-t Zafóntól.

Nem sokkal később másvalaki is a pékségbe tévedt az eső elől menekülve. Egy fiatal, barnahajú, európai lány volt. Nem tudtam nem észrevenni, mert percekig bolyongott a pékségben hely után kutatva, tálcával a kezében. Végül mellém ült le. Az volt az egyetlen szabad hely. Amint elkezdte lapozgatni a különböző prospektusokat, tudtam, hogy egy turistáról van szó, aki nemrég érkezhetett Japánba. Percekig gondolkodtam, megszólítsam-e. Úgy tettem, mintha olvasnék, de közben azon járt az agyam, mit mondhatnék neki, hogy elkezdjek egy épkézláb beszélgetést. Végül összeszedtem a bátorságom, és elég sablonos módon megkérdeztem, turista-e, utazik-e.

A szánalmasba hajló első kérdésből egy nagyon jó beszélgetés lett. Megtudtam, hogy Katerinának hívják, hogy görög származású, de Londonban született és nevelkedett, hogy irodalmat és művészettörténetet tanult (szakterülete az orosz balett), és igen, valóban turista, aki két hétre jött Japánba, egyedül. Aznap estére mindkettőnknek volt programja, másnap pedig ő utazott Kamakurába, a régi fővárosba, egy egynapos túrára. Mivel az azt követő napon, pénteken volt utoljára Tokióban, megbeszéltük, hogy együtt töltjük a napot, és körbevezetem néhány helyen a városban.

Pénteken végül délután találkoztunk. A forgalmas Shinjuku kellős közepére sikerült megbeszélni a találkozót, mely majdnem nem jött össze, köszönhetően az ő rossz helyismeretének. Végül negyven perc várakozás után már azon voltam, hogy hazaindulok, amikor hirtelen megjelent. Kislányos zavar ült az arcán, ami miatt fel sem ismert azonnal. Muszáj volt nagyot mosolyognom, amit persze észrevett, és még jobban elvörösödött. Így indultunk neki a város felfedezésének.

Először a Shinjuku északi részén található szórakozó-negyedbe, a Kabukichoba mentünk. Kabukicho legkülönlegesebb része a Golden Gai, amely egy öt-hat szűk utcából álló blokk, alacsony, régi házakkal, amelyeket a tulajdonosaik nem engedtek lerombolni a környék rehabilitálása során. A házak már évtizedek óta pici, különleges, egyes esetekben bizarr bárokat rejtenek. Van itt minden: whisky-bár, jazz-bár, koktél-bár, erotikus bár, horror-bár. A helyek különlegessége, hogy mindegyik jellemzően egy bárpultból, és az előtte álló négy-öt bárszékből áll. Ennél több ember nem nagyon fér el bennük, így sok közülük amolyan privát-bárként működik, törzsvendégekkel. Betérni csak a megfelelő társaságban javasolt.

A Golden Gait elhagyva a Tokyo Metropolitan torony irányába indultunk. A toronyház tetejéről ugyanis gyönyörű kilátás nyílik a városra. Szomorúan kellett konstatálnunk, hogy a toronyház zárva volt, ám ha már a környéken voltunk, úgy döntöttünk meglátogatjuk az Elveszett jelentés c. film cselekményének helyszínéül szolgált szállodát. Én magam sem jártam még soha benne, így örültem Katerina hirtelen ötletének. A szálloda felé közeledve észrevettük, hogy egy üvegfalú külső lift közlekedik az épület oldalán. Összenéztünk, és egy-egy bólintással és apró mosollyal adtuk egymás tudtára, hogy ugyanaz jár a fejünkben: fel kell menni a lifttel a legfelső szintre, és meg kell csodálni a várost a liftből, majd a felső szint ablakaiból.

Belépve a szállodába, azonnal a hatalmas csillárra tévedt a tekintetünk, amely az előcsarnok fölött lógott. Olyan elegancia és luxus áradt mindenből, a vendégekből, a tér kialakításából, a dekorációból, a méretekből, az alkalmazottakból, amilyenben egyikünknek sem volt még úgy igazán része, és lehet, hogy soha nem is lesz. Idegen sejtek voltunk abban a hatalmas testben, és azon voltunk, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. Mégis, az érzés, mely leginkább eluralkodott bennem (és szerintem benne is) a szabadság érzése volt. Olyan láthatatlan láncokat és súlyokat éreztem szinte mindenkin a szállodában, hogy úgy éreztem, mintha szabad madárként repülnék, miközben a lift felé igyekeztünk. Meg gyereknek éreztem magam, aki csínytevésre készül.

Óvatosan besurrantunk a liftbe, és nagy szerencsénkre egyedül találtuk magunkat benne. Megnyomtam a legfelső szint gombját, majd megfordultunk, és visszafojtott lélegzettel néztük az elénk táruló látványt. A lift egyre feljebb és feljebb kúszott, az arcunkon pedig egyre szélesebb mosoly virított, ahogy lassan elénk tárultak a koraesti Tokió fényei. Az emelkedő liftnek köszönhetően úgy éreztük, hogy egy égi palota felé repülünk. Egy palota fent a magasban, a felhők közt, mint Miyazaki rajzfilmjében Laputa, ahonnan a világ bajain, bűzén és mocskán felülemelkedve csodálhatjuk a világ szépségeit. Különleges élmény volt onnan a magasból szemlélni a várost, csendben, olyasvalaki társaságában, akit alig ismertem, mégis, olyan volt, mintha már régóta ismernénk egymást, valahonnan a távoli múltból, egy másik életből.

Elmúlt este kilenc óra, mire az égi palotából visszatértünk a földre. Utolsó állomásunk felé vettük az irányt: Nakameguro. A Shibuya és Ebisu negyedektől nyugatra található Meguro folyó mindkét partján, több kilométeren keresztül ültettek cseresznyefákat. Cseresznyevirágzás idején ez Tokió legszebb része, a folyó felső része pedig egyben egy izgalmas szórakozó-negyed, számos menő étteremmel, bárral, egyedi divatüzletekkel, kávézókkal. Lampionok százai világították meg a gyönyörű cseresznyevirágokat, miközben hatalmas tömeg hömpölygött a folyó mindkét partján, élvezve a látványt, de egyben az oda kitelepült streetfood-standok kínálatát is, meg a part menti bárok, éttermek és kávézók hangulatát. Fiatalok járnak ide, a mi korosztályunk, így nagyon jól éreztük magunkat. A Gozsdu-udvar környékéhez tudnám hasonlítani.

Egy könnyed vacsora után valami édesre vágytam, így lecsaptam a lehetőségre, amikor az egyik kávézó reklámtábláján megláttam, hogy forró csokit szolgálnak fel, bourbonnal és fahéjjal. Katerina csak egy kóstolót kért belőle, de amint belekortyolt, rájött, hogy neki is kell egy, így egy perccel később mindketten forró csokival a kezünkben ültünk a folyóparton. Mindenféléről beszélgettünk. Nem volt nehéz témát találnunk, mert egy hullámhosszon járt az agyunk, és könnyen kapcsolódtunk egymás gondolataihoz. A forró csokis beszélgetés utolsó témája a sorsszerűség volt. Azon agyaltunk, van-e sors, vagy minden csak véletlen, vagy valahol a kettő közt van-e az igazság. Ahogy e bejegyzés elején, neki is elmondtam, hogy fogalmam sincs az igazságról, azonban egyre gyakrabban van bennem olyan érzés, hogy bizonyos dolgok, sőt, sok dolog nem véletlenül történik, és oka van. Erre ő visszakérdezett, hogy mi volt a mi találkozásunk értelme. Rövid gondolkodást követően elmondtam neki, hogy pár nappal korábban ugyanitt jártam, a cseresznyefákat bambulva egész álló nap, és azon gondolkodtam, hogy mennyire jó egy ilyen élményt olyasvalakivel megosztani, akit valamilyen módon közel érzünk magunkhoz, akinek a lelke közel áll a miénkhez. A találkozásunk értelme az volt, hogy egy rokon-lélek társaságában, és ahhoz kapcsolódva csodáljuk meg Tokió legszebb cseresznyevirágait, és tapasztaljuk meg Tokió csodáit, ezzel téve igazán különlegessé és felejthetetlenné az élményt.

A Yamanote vonal utolsó aznapi járatával indultunk haza. Nekem a Shimbashi állomáson kellett leszállnom, hogy a Yurikamome vonalra váltva jussak vissza a lakásomhoz, míg ő továbbment a Yamanotéval. A vonaton (héven, ha úgy tetszik) megöleltük egymást, és elbúcsúztunk. Átültem a Yurikamome vonalra, egy ablak mellé süppedtem, és bámultam a Tokió-öböl éjszakai látképét, miközben az együtt töltött napon gondolkodtam. Tudtam, hogy egy egyszeri találkozás volt, és könnyen lehet, hogy soha többé nem találkozunk, vagy ha igen, az valahol a távoli jövőben lesz. Olyan volt ez, mint a japán teaszertartás. Sen no Rikyu mester, a japán teaceremónia szülőatyja úgy fogalmazta meg a szertartás mögötti filozófia lényegét, hogy az életünkben gyakran vannak egyszeri találkozások, olyan emberekkel, akikkel talán soha többé nem találkozunk. Egy ilyen egyszeri találkozást olyan különlegessé és széppé kell tenni, amennyire az lehetséges, hogy mindkét fél örömöt leljen benne, és boldogsággal emlékezzen vissza a közösen eltöltött rövid időre.

Katerina, köszönöm neked ezt az emlékezetes tokiói teaszertartást.

Japánban az a csodálatos, hogy bárhová megy az ember, rengeteg csodával, gyönyörű dologgal, izgalmas felfedezni valóval találkozik. Garantált a maradandó élmény, függetlenül attól, hogy egy modern nagyvárosról, vagy egy vidéki kisvárosról, esetleg egy faluról, vagy egy erdőről, egy hegyről, egy folyóról, vagy egy tóról van-e szó. Ez részben annak köszönhető, hogy nagyon gazdag az ország, a nép kultúrája, részben annak, hogy elképesztő mértékben törődnek az emberek a saját környezetükkel, részben pedig annak, hogy nagyon tevékeny, nagyon aktív emberek a japánok. És persze elvitathatatlanok a természeti, földrajzi adottságok.

Egyik célom ittlétem során minél többet felfedezni nemcsak Tokióból, hanem a japán vidékből is. Volt szerencsém ellátogatni egy izgalmas fesztiválra Kawagoe városkában, egy nagyszerű borfesztiválra Ashikagaban, a Sakurajima vulkánhoz Kagoshimaban, jégszobor fesztiválokra Hokkaido szigetén, és számos egyéb gyönyörű helyre. A legmaradandóbb élmény ezek közül a Narában és környékén eltöltött hétvége volt.

Nara az egyik régi fővárosa Japánnak, nem messze Kyototól helyezkedik el. Különlegessége a sok gyönyörű, nagyon régi templom és szentély, egy hatalmas Buddha-szobor, amely a szent helyekkel együtt egy meseszép parkban helyezkedik el, valamint a parkban szabadon mászkáló, és a városba is bemerészkedő, több ezer őz. Mivel kora reggel, napfelkelte előtt érkeztem, néhány felejthetetlen órát töltöttem el a parkban úgy, hogy teljesen egyedül járhattam körbe a hatalmas park templomait és szentélyeit. Az őzek voltak a társaságom.

A nap attrakciója a különleges fesztivál volt, amire igazából érkeztem: a park mögötti hegy felgyújtása. Egy nagyon régi hagyományról van szó, amelynek azonban nem tisztázott az eredete és jelentése. Egyesek szerint a hegy két oldalán álló templomok papjai közötti területi vita következménye volt az első ilyen tűzgyújtás, mások szerint viszont pusztán a vaddisznók elkergetése végett tettek így a környéken élők. Akárhogy is, az élmény varázslatos. Nehéz szavakkal leírni a koromsötét estében lángra lobbanó hegy látványát, és az általa kiváltott érzést. Teljesen beszippantott a természet erejének megnyilvánulása. Mintha az erdő szellemei táncoltak volna teljes transzban, pillanatok alatt felemésztve közben a teljes hegyet, hogy végül füst formájában a magasba emelkedjenek, és egy hatalmas öleléssel beleolvadjanak a csillagos égbe…

A túrának mégsem ez volt a fénypontja számomra, hanem a második nap. A második napon tapasztaltam meg ugyanis az igazi vidéki Japánt, azt a Japánt, amit a sok film és rajzfilm alapján magamban elképzeltem.

Még előző éjjel, a szállodában, azon gondolkodtam mit csináljak a második napon. Teljesen véletlenül akadtam rá Iga-Ueno városkára, mely Narától Keletre helyezkedik el, túl a hegyeken, úgy másfél órányira vonattal. Iga-Ueno a nindzsák egyik székhelye, pontosabban az Iga-nindzsák, az Iga-klán korábbi központja. Kihagyhatatlan kalandnak tűnt azon nyomban. Rögtön eszembe jutott egy régi történet.

Úgy 9 éves lehettem, még Szerbiában (Jugoszláviában) laktunk, és igazi karate reménység voltam. Az edzőm úgy döntött, elvisz magával egy szemináriumra, amit Koszovó déli részén tartottak, az ország legjobb feketeöves karatékái számára. Az edzőm meg akart engem mutatni nagymesterének. Én persze nem igen akartam menni, hisz a karate nekem csak játék volt, illetve valami, amitől Jean Claude Van Damme-nak, vagy éppen Amerikai Nindzsának érezhettem magam. (Ugye megvan még az Amerikai Nindzsa I – IV, Michael Dudikoffal? A csodás VHS korszak…) Anyukám végül úgy beszélt rá az útra, hogy adott egy 5 német márkás pénzérmét, és azt mondta ezzel a pénzzel vehetem majd meg a Japánból érkező igazi nindzsáktól a nindzsa-ruhámat. Minden egyes nap szemléltem az eget, azt figyelve, mikor érkezik a repülőgép a japán nindzsákkal, és közben azon agyaltam, vajon hol fognak leszállni, tekintve hogy hegyek vettek minket körül. A nindzsák sajnos sosem jöttek, én pedig egy apró lépéssel közelebb kerültem a felnőtté váláshoz. És persze feladtam az álmomat, hogy nindzsákkal találkozzak.

És aztán tessék, itt vagyok Japánban, Narában, másfél órára a híres Iga-nindzsák központjától. Ez nem lehet véletlen! Vagy mégis? Nem tudom, de az érzés benne határozottan az, hogy ez bizony nem véletlen. Beteljesül, ami 20 éve Koszovóban elillanni látszott.

Iga-Uenoba nem könnyű eljutni, hogy is lenne, hisz a nindzsák székhelye volt! Narából elvonatoztam egy kisebb városba, majd ott egy másik vonatra szálltam. És itt kezdődött az álomszerű valóság. A vonat ugyanis egy egyetlen kocsiból álló pici vonat volt, amelyen a vezető volt egyben a jegyárus és jegyszedő is, és látszólag minden utasát személyesen ismerte (a szőrös szerb idegent leszámítva). A vonat meseszép tájon keresztül zakatolt lassú, kényelmes tempóban Iga-Uenoig. Hegyek, folyó, rizs- és teaföldek, régi japán házak, őzek, rókák és nyulak, és mosolygó, kedves vidéki japán emberek. Hirtelen egy Miyazaki rajzfilm szereplőjének éreztem magam.

(A kép nem a sajátom.)

Iga-Uenoban egy másik helyi vonatra kellett átszállnom, mely a több községből összenőtt város azon részébe vitt, ahol a hajdani nindzsák rejtekhelye volt. Már a vonat maga is mutatta, hogy közel vagyok a nindzsák földjéhez.

(A kép nem a sajátom.)

Amint leszálltam a nindzsa-vonatról, egy álmos, és elsőre unalmas kis város képe rajzolódott ki előttem. Nem voltam benne biztos, hogy érdemes egy egész napot ott tölteni. Aztán megfordultam, és egy gyönyörű, régi szamuráj kastély meredt rám egy domb tetejéről. Ledöbbentem, mert nem erre számítottam. Imádom a régi japán építészetet, és ezeknek a csodaszép kastélyoknak a stílusát, így széles mosollyal az arcomon másztam meg a dombot, és haladtam a kastély felé. Bármilyen meglepő is, de a Japánban eltöltött öt hónap alatt még nem volt szerencsém ehhez hasonló szamuráj kastélyban járni, úgyhogy nagy volt az izgalom.

A kastély persze tele volt nindzsákkal: számos látogató – felnőttek és gyerekek egyaránt – nindzsa ruhában érkezett a kastélyba, amolyan vasárnapi családi kirándulásként. El is gondolkoztam rajta, hogy itt a nagy lehetőség párbajozni egy nindzsával, de mivel az egyetlen külföldi voltam a környéken, megijedtem a túlerőtől. Vicces látvány volt mindenesetre látni, ahogy emberek kortól és nemtől függetlenül nindzsának öltöznek, és így mászkálnak a városban. Pár tinédzser még a falra mászást is gyakorolta nindzsa módra.

Végezvén a kastéllyal, valami miatt úgy gondoltam, hogy az volt a nindzsák központja, így elindultam visszafelé a városba. A visszaúton megláttam egy régi, ütött-kopott shinto-kaput (torii), és le akartam fényképezni. Amint közelebb léptem hozzá, észrevettem, hogy a háttérben sok nindzsának öltözött ember mászkál. Közelebb mentem, és kiderült, hogy a nindzsa központ valójában ott van, míg a kastély a helyi szamuráj-család lakhelye volt. Beléptem a házba, és hirtelen visszarepültem az időben, belecsöppentem a 16. századi Japán titkos világába. Csapóajtók, rejtekhelyek, titkos szobák, mozgó falak, varázslatnak tűnő módszerek és technikák, shurikenek és nunchakuk, kardok és maszkok. Olyan volt, ahogy kilenc éves koromban elképzeltem.

(A kép nem a sajátom.)

(A kép nem a sajátom.)

Hatalmas elégedettséggel hagytam el a városka fölé tornyosuló dombot, és úgy sétáltam vissza a központba, hogy már nem számítottam semmire a várostól, nem gondoltam volna, hogy tud ennél többet adni, és ennyivel is bőven beértem volna. De volt még pár órám a vonatig, úgyhogy valahogy el kellett ütnöm az időt. Eldöntöttem, hogy elkezdek céltalanul bolyongani a városban, és lesz ami lesz.

Pár száz métert követően észrevettem, hogy feltűnően szabályosak az utcák, olyan Manhattan-szerű, de régi, hagyományos japán házakkal. Nem hittem a szemeimnek. Hamar rájöttem, hogy ez egy nagyon régi japán városka, amelyben valahogy fennmaradtak a régi házak, és minden úgy nézett ki, mint 150-200 évvel ezelőtt. Pontosan így képzeltem el egy városkát a virágzó Edo-korban. És a házak nem csak máig is használt lakhelyeket rejtegettek, hanem pici, érdekes üzleteket, hagyományos japán ételekkel és árukkal: rizsből készült édességek, kalligráfia kellékek, kimonók, legyezők, kerámia.

Tátott szájjal és széles vigyorral mászkáltam, amikor is megéheztem, de nem nagyon, csak valami édességre, valami finom, édes harapnivalóra. A pénztárcám azonban üres volt, semmi készpénzem nem maradt, és sehol nem találtam egyetlen ATM automatát sem. Nekem ráadásul nem is jó mindegyik ATM, a kártyámat csak bizonyos gépek fogadják be, amelyek azonban vasárnap délután rendszerint „zárva” szoktak lenni (igen, Japánban „bezárnak” az ATM automaták, nekik is van munkaidejük). Kicsit csüggedten álltam meg egy ház bejáratánál, de minden gondom elszállt, amikor benéztem a kapualjba: egy csodaszép, restaurált, régi szamuráj villát rejtettek a magas falak, amelyhez egy gyönyörű japánkert is tartozott. A villát a szamuráj család leszármazottai a városnak adományozták, és szabadon be lehetett menni. Mivel rajtam kívül nem volt más látogató, személyes tárlatvezetőm lett, akivel kézzel lábbal kommunikálva mentünk végig a teljes birtokon. Megint csak azt éreztem, hogy nem a mostban vagyok, hanem a 19. századi Japánban, és elképzeltem, ahogy a kertben felállított teaházban iszom a zöld teámat a ház urával, mélyen spirituális szertartás keretében. És mégis, ennél jobban aligha lehet a mostban lenni, élvezni a pillanatot, a környezetet, és teljesen beleolvadni.

(A kép illusztráció, sajnos nincs erről a konkrét házról képem.)

Mielőtt elköszöntem a tárlatvezető hölgytől, megkérdeztem van-e a környéken ATM, ami működik, és jó bele a kártyám. Nagy örömömre a következő sarokra mutatott, ahol valóban ott volt egy számomra tökéletes ATM. Véletlen? Hm, nem tudom. Szeretem azt hinni, hogy nem.

Még a szamuráj-villa hatása alatt voltam, amikor hirtelen megláttam egy pici boltot, izgalmasabbnál izgalmasabb japán ételekkel, elsősorban édességekkel. Egy öreg néni ült a pult mögött, és pakolgatta a portékáját. Az egyik polcos szekrényben megláttam a rizstészta gombócokat, a mochit, és kiválasztottam egyet, amelyik a legjobban tetszett. Fogalmam nem volt, mi lehet benne, úgyhogy rábíztam magam a véletlenre. Nem próbáltam megkérdezni. A mai napig nem tudom mi volt benne, de az biztos, hogy messze a legjobb mochi, amit valaha ettem, és egyben az egyik legjobb édesség ever. Talán volt benne egy kis dió, talán valami édesbab-krém szerűség is, talán egy kis vanília is, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy ott helyben elolvadtam a gyönyörtől. Véletlen? Hm, nem tudom. Szeretem azt hinni, hogy nem.

(A kép nem a sajátom.)

Még maradt úgy másfél órám a vonatig, de kicsit álmosodtam, úgyhogy megkívántam egy jó kávét, vagy egy jó gyömbér teát. Ugyan Tokióban virágzik a kávékultúra, egy ilyen pici városban azonban nem sokra számítottam. És gyömbérteát is ritkán kapni, a zöld tea a mindenük. Gondolom, már sejtitek, hogy mi történt ezután: pár sarokkal odébb megláttam egy kávéházat, és azonnal lecsaptam rá. De nem akármilyen kávéház volt ám! Nagy igényességgel, és nagyon jó ízléssel berendezett hely volt, mintha nem is egy pici vidéki városban, hanem Tokió legmenőbb negyedében lettem volna, a pultnál dolgozó srác pedig mesterien értett a kávéhoz, és tökéletesen beszélt angolul. A hangszórókból halkan szólt a jazz, és csodás illatok lepték be az egész teret. Persze, hogy volt gyömbértea, frissen, ahogy kell, és mellé házilag készített teasütemény. Nem jutottam szavakhoz. Véletlen? Hm, nem tudom. Szeretem azt hinni, hogy nem…

Ilyen ez a japán vidék. Egyszerre tradicionális és modern, és minden szempontból lenyűgöző. És akármerre megy az ember, nyugodtan rábízhatja magát a „véletlenre”. Elég elindulni, és nyitott szemekkel, nyitott szívvel járni az utcákat, mert garantált, hogy számos izgalmas felfedezésben, meglepetésben, élményben lesz részünk, függetlenül az útvonaltól. És ezt nem lehet megunni. Nem tudom, hogy véletlenül sikerült-e belebotlani ezekbe a helyekbe, és véletlenül kerültek-e az utamba ezek az élmények, események, helyek és emberek. Azt sem tudom, mi is pontosan a véletlen, és létezik-e olyan. De azon a napon, este, amikor felszálltam a nindzsa-vonatra, és elindultam vissza Nara irányába, azt éreztem, hogy ennek az útnak és ennek a napnak így kellett alakulnia, így volt megírva. És lehet, hogy több mint húsz éve, Koszovó felé haladva, át Szerbián, a zötykölődő buszon, miközben félálomban a Japánból érkező nindzsákra és a nindzsaruhára gondoltam, valójában ezt a napot láttam előre, ennek a napnak a képeit álmodtam meg.

A világ tele van kontrasztokkal: egymással látszólag ellentétes, mégis együtt létező, egymás mellett, egymás társaságában, olykor egymás átfedésében élő dolgokkal, emberekkel, fogalmakkal, jelenségekkel, és így tovább. Ha figyelmesen körbenézünk, könnyű kontrasztokba botlani: egy Apple bolt ablaka előtt fekvő hajléktalan, modern üvegépületekkel körbevett régi szentély vagy templom, élénk piros rúzs egy hófehér bőrű nő ajkain, szandál-zokni kombóban nyomuló milliárdos, férfi és nő. De nem csak a külső, szemünkkel, fülünkkel, orrunkkal megfigyelt világ van tele kontrasztokkal, hanem a belső is, a lelkünk, a gondolataink, a szívünk. Talán élesebb kontrasztokkal is, mint gondolnánk, amelyek megfigyelésére, értelmezésére, megértésére és elfogadására (vagy szükség esetén kezelésére) sokszor túl kevés figyelmet fordítunk.

Japán, és különösen Tokió, a kontrasztok Mekkája, és épp ez teszi olyan különlegessé, olyan izgalmassá, olyan egyedivé. Ennek oka az oly sokat emlegetett és elemzett kulturális keveredés, a keleti, japán hagyomány és a nyugati kultúra keveredése, amely a Meiji restauráció óta zajlik, de igazán a II. Világháború után indult be. A nyugati világ és kultúrája sok ázsiai országban eresztett gyökeret, de egyikben sem eredményezett olyan látványos jelenségeket és kontrasztokat, mint Japánban. Egyrészt azért, mert Japán sosem volt gyarmat (bár a háború utáni néhány év tekintetében egyesek ezt megkérdőjelezik), másrészt azért, mert kevés olyan homogén nemzet van, amely annyira büszke saját hagyományaira és kultúrájára, harmadrészt azért, mert kevés olyan zárkózott, belsőleg „elnyomott”, és egyben bonyolult lélek van, mint a japán. A japán lélek egy igazán modern lélek abban a tekintetben, hogy egyszerre vágyik kapcsolódni az örökölt hagyományhoz és az újonnan tapasztalt, kívülről jövő, merőben eltérő dolgokhoz. És a lélek fejlettségi szintjétől függően, azon stádiumokban, amikor a kettőt (illetve sokat) nem tudja összeegyeztetni, harmonikus egésszé formálni, látványosan teszi le voksát egyik vagy másik mellett, váratlanul extrovertált magatartás kíséretében, hogy aztán idővel (jó esetben) megtanulja kezelni, harmonizálni a tapasztalt világokat. És ez az út – mind a kezdeti látványos állásfoglalás, mind a harmóniához vezető folyamat, mind a harmónia elérésének állapota – kontrasztokkal van kikövezve, mely kontrasztok azonban az út fázisától függően lehetnek nevetségesek, esetleg zavaróak, vagy adott esetben természetesek és magától értetődőek.

Nem célom részletesen kielemezni az okokat, bemutatni a folyamatokat, levonni a következtetéseket. Azt inkább a szociológusokra bíznám. Szándékom inkább ízelítőt adni az érdeklődőknek, teljesen esetleges módon kiválasztva néhány érdekes fogást erről a végtelen étlapról. Itt van például a kávézó, ahol épp most ülök. Öt asztala van, a sarokban egy saját kávépörkölő gép, a falakon fekete-fehér fényképek az 50-es és 60-as évekbeli Párizsból, Rómából, New Yorkból és Chicagóból, a polcokon kortárs design és építészeti könyvek, a pulton pedig bakelit lemezjátszó, amelyből analóg módon szólnak a mesterien válogatott jazz klasszikusok. A több száz lemezből álló gyűjtemény tökéletes, a tulajdonos pedig mesterien ért mind a jazzhez, mind a kávéhoz. Elsőre olyan, mintha nem is Tokióban lennék, hanem valahol az amerikai kontinens északi részén, talán New Yorkban, talán Chicagóban. És hogy honnan tudom, hogy mégis Tokióban vagyok? A tulajdonosból, aki olyan aprólékos figyelemmel és precizitással készíti el és szolgálja fel a kávét, mély tiszteletet tanúsítva és mutatva közben mind a kávé, mind a vendég iránt, amilyenre csak a japánok képesek, igazi japánként viselkedve. Tökéletes kontraszt van a bonyolult és egyszerre improvizatív, szabad jazz szólamok, a dél-amerikai pezsgést és lazaságot sugárzó kávé, valamint a japán finomság és visszafogottság között. És mégis, valahogy tökéletes harmóniában is vannak. Ez a kávézó egyértelműen az útkeresés jobbik felén helyezkedik el, ahol a kontrasztok oly magától értetődő szimbiózisban vannak, mindenféle hivalkodás nélkül, egyszerűen, finoman, és mégis határozottan és egyértelműen. Az egyik kedvenc helyem Tokióban. (Ha valaki erre jár: Asylum Coffee Roasters, az Ebisu negyedben.)

Aztán ott van az újévi ünnepség, amelyen pár napja a nővéremmel és néhány barátunkkal vettünk részt. Elöljáróban a japánokról tudni kell, hogy nem igazán vallásosak a mi értelmezésünk szerint: egyes kutatások szerint a lakosság több mint 50%-a nem tartja magát vallásosnak. Ennek ellenére a spiritualitás, illetve a vallásokhoz (buddhizmus és sintó – ez utóbbi nem is vallás persze, a fogalom klasszikus értelmében legalábbis) egyedi, igazi japán módon kapcsolódó babonák és szertartások fontos részét képezik a társadalomnak és a mindennapoknak. Ez önmagában egy nagyon érdekes kontraszt, és így külső szemmel megfigyelve, egészen természetesnek tűnik, a japánok látszólag jól megvannak a saját, japános spiritualitásukkal/”vallásosságukkal”, szertartásaikkal és hagyományaikkal. Az egyik ilyen japános dolog, hogy szilveszterkor meglehetősen sokan buddhista templomba mennek, és ott várják az újévet, majd 1-jén sintó szentélyt látogatnak. Mindkét helyen „természetesen” az adott „vallás” (az idézőjel a sintoizmusnak szól) szertartásait követik, miközben sokan közülük nem is tartják magukat vallásosnak. És ez itt teljesen természetes.

Szilveszter éjjel mi is ellátogattunk az egyik legnagyobb buddhista templomhoz, közvetlenül a híres-hírhedt „Tokyo-tower” lábánál. És ismét a kontrasztok. Először is az este/éjszaka legfontosabb eseménye a templom nagy harangjának 108 alkalommal történő megkongatása volt. Ez a buddhizmus szerinti 108 bűntől való megtisztulást szolgálja, tehát meglehetősen mély, spirituális, vallásos szertartásról van szó. Japán tálalásban ez úgy néz ki, hogy a templom udvara tele van büfékkel, hagyományos japán gyorsételekkel (polipkar tésztagombócban, avagy a takoyaki; csirkenyárs, avagy a yakitori; sült tészta, avagy a yakisoba; valamint az égvilágon mindent tartalmazó japán palacsinta, az okonomiyaki), valamint az édes, meleg amazakéval, és a kevésbé édes, de annál ütősebb szakéval. Vigalom van, igazi matsuri hangulat, mintha egy vásáron lennénk, egy távol-keleti majálison, hogy aztán éjfél előtt olyan tömeg keletkezzen, amelyben nemhogy megmozdulni nem lehet, hanem folyton próbálod kitalálni, éppen kinek, milyen testrészét tapogatod önszántadon kívül, és vajon egy csinos lány, vagy egy idősödő bácsi csípőjét érzed a hátsódnak feszülni, miközben örülsz, hogy európai létedre legalább egy fejjel vagy magasabb minden japánnál, és így jutsz némi levegőhöz. A tömeg meglehetősen nagy része persze nem japán, hanem külföldi turista, ami teljessé teszi ezt a kontraszt-mozaikot, hiszen amint éjfélt üt az óra, a külföldiek hangos örömmámorban törnek ki, míg a japánok lecsendesednek és a 108 bűntől való megtisztulásra koncentrálnak, miközben a papok szertartásosan kongatják a harangot. A kontraszthoz pedig itt a tökéletes látkép: a hagyományt, a vallást, a spiritualitást, a régit szimbolizáló templom, és mögötte a magasba nyúló, csillogó-villogó „Tokyo-tower”, a modern Tokió egyik jelképe a sok közül.

Az igazán vicces kontrasztokat azok a többnyire fiatal japánok produkálják, akik a saját útkeresésük elején tartanak. Ott vannak például az Amerika-függő rock ’n’ roll és rockabilly arcok, akik a hétvégéken forgalmas parkokban és tereken összegyűlnek, Elvis-frizura és bőrdzseki a helyén, régi magnó a háttérben, amelyből szól a kedvenc zene, és ők kört alkotva táncolnak, azt gondolván, hogy iszonyatosan menők, miközben egy nyugati szempár számára vicces paródiának tűnik az egész.

Aztán ott vannak az anime- és manga-őrölt cosplayesek, akik minden hétvégén beöltöznek több százezer forintot érő tökéletes jelmezeikbe, és a Daiba sziget partján található csendes, visszafogott Aomi-park gyepén illetve fái között készítenek és/vagy készíttetnek magukról profi minőségű fényképeket mindenféle pózokban. Nem tudom szavakkal leírni azt az egyszerre bizarr és gyermekien vicces hangulatot, érzést, állapotot, mint amikor a hétvégi nyugodt, tengerparti futásom során megelevenedett anime-figurákat kerülgetek.

És ott vannak a japán „kawai” (cuki) tinilányok is, akik egy egészen egyedi divat szerint öltözködnek. Miniszoknya, kilátszó combfix vagy térdharisnya, magas sarkú – nem kell mondanom, milyen típusú nőkre emlékezteti ez a nyugati világban nevelkedett férfiúkat, és mégis, az igazi, érett nőiesség teljes hiányával párosul ez, olyannyira, hogy a lányoknak nem is célja nőiesnek és kihívónak, vonzónak lenni, és nem is lehet, hiszen a japán férfi fél a nőies nőktől, csak a cuki kislányhoz van bátorsága. Teljes kontraszt van az öltözködésük és a viselkedésük között, legalábbis számunkra, de itt ez is teljesen természetes.

Sőt, Tokióban az az egyik jó dolog a sok közül, hogy itt bárhogy fel lehet öltözni, bármit fel lehet venni, bárhogy meg lehet jelenni az utcán, nem fog megbotránkoztatni senkit, a legtöbb járókelő meg sem fogja nézni az illetőt, akármilyen furcsa is az öltözéke, leginkább a külföldiek ámulnak és bámulnak, esetleg mosolyognak vagy nevetnek. Pár napja például a metrón utazott egy negyvenes férfi, deréktól felfelé teljesen hétköznapi külsővel: férfi pulóver, rövid haj, bajusz és szakáll, semmi különös. Deréktól lefelé azonban miniszoknyát viselt, térdig érő női harisnyát és magas talpú női cipőt. Teljesen Eddie Izzard feelingem volt, csak hogy rajtam kívül senki rá sem nézett a fickóra, teljesen természetes volt mindenki számára. Legalábbis a felszínen.

Hát igen. Ezek vannak, ilyenek vannak, és még sok minden más is. Végtelenül hosszan lehetne írni az itteni érdekességekről, különösen a kontrasztok tükrében. De egy végtelenül hosszú blog bejegyzés helyett, csak egy apró ízelítőt akartam adni, és akit ez az egész világ kíváncsivá tett, javaslom, hogy jöjjön el Tokióba, jöjjön el Japánba, és élje meg saját módján ezeket a csodálatos kontrasztokat.

Hajrá!

Tokió nagy város. Tokió hatalmas város. Olyanokkal említjük egy lapon, mint New York, London, Párizs vagy Sydney. Amiben Tokió mégis más, az a nagyon távoli kultúrák erőteljes ütközése. Egyrészről a továbbra is domináns, erős gyökerekkel rendelkező távol-keleti japán hagyomány és örökség, másrészről a minden szinten megjelenő, minden résen beszivárgó nyugati kultúra. Ez a kettősség olyan színeket és árnyalatokat kölcsönöz a városnak, amelyeket máshol nem látni. Ezeket a színeket és árnyalatokat pedig talán a kultúra, a művészet világa használja a leghatásosabban. Elmerülni Tokió művészeti kínálatában, felfedezni a Tokió nevű hatalmas kiállítótér különböző termeit és folyosóit olyan utazás, amely során a saját lelkünket is addig alig ismert színekkel kezdjük festeni. Tokió inspirál.

A város tele van hatalmas régi múzeumokkal, modern kiállítóterekkel, kortárs galériákkal és underground kiállításokkal. Ezekben keleti és nyugati művészek, keletről származó „nyugati” művészek, és nyugatról származó „keleti” művészek varázslatos egyvelege kábítja az arra nyitott közönség érzékszerveit. Egy-egy kiállítás felér egy-egy inspirációs sokkal, újabb és újabb látásmódot kölcsönözve agyunknak és szellemünknek. Mintha minden egyes alkalommal egy-egy újabb szempárral gazdagodnánk: egyik szem az agyunkon, másik a lelkünkön nyílik ki. A kínálat pedig végtelen: 19. századi fametszetek, nyugati filmrendezők sajátos világai, Kunsthaus Zürich és az európai impresszionizmus, expresszionizmus, kubizmus és szürrealizmus remekei, underground japán erotika, fényinstallációk, 3D mapping, az anime és a manga világa, bizarr japán kortárs művészet, klasszikus és modern fényképészet, japán kalligráfia, you name it. És mindez egyszerre zajlik a városban, egyik nap megnézed az egyiket, következő nap a másikat. Nincs is rá elég idő, és jönnek az újabb és újabb kiállítások. És hogy milyen hatással van ez az emberre? A végén te magad is alkotni akarsz, inspirál arra, hogy formába, műalkotásba öntsd a fejedben és a lelkedben kavargó képeket. És rájössz arra, hogy képes vagy rá, hogy te is tudsz alkotni. És elkezdesz alkotni.

A Roppongi Hillsben található Mori Art Museum az egyik különleges kiállítótér, ahol két csodálatos kiállítást is láttam. Az első Lee Mingwei, egy Amerikában tanult tajvani művész. Különlegessége, hogy hétköznapivá, kézzelfoghatóvá teszi a művészetet, és a közönséget is a művészet részévé teszi. Vigyél be egy ruhadarabot, a művész megvarrja, és közben elbeszélgethettek. Tölts vele egy éjszakát a múzeumban, egy hálószobának berendezett teremben. Vigyél el egyet a kiállított virágokból, amit a hazafelé úton odaadsz egy ismeretlen személynek. Írj egy hála- vagy bocsánatkérő levelet valakinek, amit a többi látogató elolvashat, majd kérésedre a múzeum elküldi a címzettnek. Csatlakozz a múzeumban kialakított nappaliban pihenő emberekhez és beszélgess el velük. Egyszerű, és mégis hatásos eszközei annak, hogy felfrissüljön a lelkünk és új impulzusokat kapjon.

Ha Mingwei művészete nyitottabbá tesz minket, a múzeum másik felében megtartott Tim Burton kiállítás a fantáziavilágunkat, a bennünk élő gyermeket szólítja meg. Sokan filmkészítőként ismerik Tim Burtont, holott legalább olyan tehetséggel fest és rajzol is. Sőt, művészi pályájának gyökerei éppen a rajzban és a festészetben testesülnek meg. Legyen szó akár egy éttermi szalvétára rajzolt Frankenweeney-ről, akár egy akvarell Steamboyról, vagy egy hatalmas olajfestményről burtoni karakterekkel és színekkel, az ember mosolyogva konstatálja, hogy nem csak a saját fejünkben vannak fura lények és összevisszaságok, hanem más fejében is, és egyáltalán nem baj, ha néha más szemmel tekintünk a körülöttünk lévő világra és emberekre. Burton arra inspirál, hogy feszítsd szét a képzelőerőd korlátait, és merj elmerülni abban a varázslatos mesevilágban, amely a határtalan lelkedben lakozik.

A grandiózus Mori toronnyal szemben a Wa-space egy pici, de annál különlegesebb galéria. Akasaka egyik mellékutcájában található ez a nem régóta létező kiállítótér, ahol a kelet és a nyugat keveredését nem utolsósorban az is szimbolizálja, hogy tulajdonosa egy meleg pár, egy amerikai fiatalember és japán élettársa. Maga a tér modern stílusban nyúl vissza a hagyományos, minimalista és puritán japán építészethez, ahol központi elem a fa, fagerenda és papír. Távol a város zajától, a galéria és a hangulata tökéletes helyszínt és légkört biztosítanak Shoichi Sakurai művészetéhez. Sakurait újrahasznosító művészként aposztrofálnak, művészetének lényege ugyanis a régi, hibás dolgok, tárgyak „újrahasznosítása”, ezekből műalkotások készítése, új perspektívát nyújtva így hétköznapi tárgyaknak, vagy haszontalannak hitt, régi, eldobott dolgoknak. Munkája a japán „wabisabi” esztétikai felfogást testesíti meg, mely szerint egy tárgy szépsége annak hibáiból, vagy a kor, az idő által teremtett patinából származik. A régi, rozsdás szamuráj vértekből készített lámpák, a felrobbant gumiabroncsokból készített installációk, a több százéves szerszámokból teremtett műalkotások, az alumínium kávédaráló gépekből varázsolt ékszerek új életet és értelmet adnak ezeknek a többnyire talált, mások által eldobott tárgyaknak. Megint csak: inspiráló.

És akkor még nem is beszéltem a Shimbashi közelében található, egy szürke épület alagsorát elfoglaló Vanilla Galleryről, ahol a bizarr japán erotikus művészet kortárs képviselői kapnak teret, a forgalmas Omotesando közelében, egy pici utca sarkán bujkáló Ukiyo-e Ota emlékmúzeumról, a Michel Gondry filmrendező varázslatos világát bemutató kiállításról, az új anime-csoda, a Shingeki no kyojin (Attack on Titan) képi világát ismertető kiállításról, vagy éppen a Hayao Miyazaki rajzfilmek épületeinek építészetét bemutató tárlatról. Tokió egy varázslatos hely, egészen különleges művészeti kínálattal, zseniális kiállítóterekkel. Tokió egész egyszerűen inspiráló.