A modern szamuráj válaszol

Egyik korai cikkem témája, pontosabban alanya Ototake Hirotada volt, a kéz és láb nélkül született „modern szamuráj”. Az összes eddigi közül az bizonyult a legnépszerűbb, legolvasottabb cikknek, ráadásul én magam is nagyon érdekesnek találtam mind az embert, mind a dolgokat, amiket képvisel, és az élethez való hozzáállását. Ebből kifolyólag arra gondoltam, hogy érdemes lenne egy további cikket szentelni Ototake sannak.

Nagy szerencsémre úgy alakult, hogy Ototake san is jelentkezett egy mester képzésre az egyetemen, amelyen én is tanulok. Kaptam is az alkalmon, és megkértem őt arra, hogy készíthessek vele egy interjút. Annak ellenére, hogy egy rendkívül elfoglalt emberről van szó, ráadásul igen népszerű Japánban, beleegyezett abba, hogy leüljünk egy órára beszélgetni.

Az alábbiakban változtatások nélkül, teljes egészében közlöm a vele készített interjú magyar nyelvű fordítását. Ezúton is köszönöm Karinnak, hogy részt vett az interjún, Michaelnek, hogy egy kis csokoládéért cserébe elvállalta a tolmácsolási feladatot, Hiroko sannak, hogy segített az interjú megszervezésében, valamint Ototake sannak, hogy rendelkezésemre állt, és őszintén válaszolt a kérdéseimre.

MB: Kezdésként, kérlek, mutatkozz be, és mondj el pár személyes információt magadról.

OH: Harminckilenc éves vagyok, és három gyerekem van. Kéz és láb nélkül születtem. A hozzám hasonló fogyatékos gyerekek általában speciális iskolában tanulnak. Én viszont sose jártam ilyen iskolába, normális oktatást kaptam. Ezért is élek normális környezetben, és képes vagyok kommunikálni és kapcsolatot teremteni normális emberekkel. Mi több, versenyezni is normális emberekkel versenyzem, és nem szeretek veszíteni, semmiben. Erre az egyetemre is a normális folyamatokon keresztül jelentkeztem és jutottam be, privilégiumok nélkül.

Diplomaszerzésem után sportriporterként dolgoztam, összesen hét évig. Interjúkat készítettem játékosokkal és sportolókkal mérkőzéseik és versenyeik után, mint bármely más riporter. Abban az időben sokkolt a hír egy iskolás fiú meggyilkolásáról. Az esetet követően kezdtem el azon gondolkodni, hogy tennem kellene valamit a társadalom megváltoztatásáért.

A kéz vagy láb nélkül született embereket általában nagyon balszerencsésnek gondolják. Én azonban egy áldásként tekintek rá. Ráadásul, teljes mértékű támogatást kaptam, mind a szüleimtől, mind az oktatáson keresztül. Ezért amellett döntöttem, hogy az oktatást támogatom, azon keresztül pedig a társadalmat. Elhagytam tehát sportújságírói állásomat, és két újabb évre visszamentem az egyetemre, hogy tanárnak tanuljak. 2007-től általános iskolai tanár voltam három éven keresztül. Jelenleg pedig három óvodát üzemeltetek Tokióban, és tagja vagyok a Tokiói Városi Oktatási Bizottságnak.

MB: Mikor érzékelted először, hogy más vagy, mint a többi gyerek? Egy folyamat volt, vagy inkább egy hirtelen felismerés? Mi volt a reakciód?

OH: Sose éreztem úgy, hogy más lennék. Minden olyan természetes volt számomra. Hogy egy példával éljek, olyan ez, mint amikor egy kövér gyerek sem érzi magát igazán másnak a többi gyerekhez képest. Ami talán segített abban, hogy ne érezzem magam különbözőnek, hogy más gyerekek sosem bántottak. Mindig jól kijöttem másokkal.

MB: Szóval, az iskolában jó kapcsolatod volt más gyerekekkel, voltak barátaid, és sosem hagyták, hogy különbözőnek érezd magad, igaz?

OH: Igaz. Valójában, egy különleges osztályfőnököm volt, aki nem engedte, hogy más gyerekek bármiben is segítsenek, és az is segített abban, hogy ne érezzem magam különbözőnek. A tanár arra utasította a többi gyereket, hogy ne adjanak speciális támogatást. Természetesen volt néhány dolog, amit nem csinálhattam meg egyedül, mint például mosdóba menni vagy zuhanyozni, és azokban a helyzetekben kaptam is segítséget. A legtöbb dolgot viszont magam is meg tudtam oldani. Értelemszerűen, bizonyos feladatok elvégzéséhez több időre volt szükségem, de más gyerekek sosem kezeltek máképp vagy rosszul emiatt, jól kijöttünk egymással. Azt hiszem ez a tapasztalat segített olyanná formálni a személyiségemet, amilyen ma.

MB: Az osztályfőnököd egy fontos ember az életedben?

OH: Igen. Úszás órákon például nem értem el a medence alját, és nem tudtam úszni. Egy ilyen helyzetben egy tanár jellemzően arra utasítja az illetőt, hogy húzódjon félre, és ne ússzon. Az osztályfőnököm azonban ragaszkodott hozzá, hogy bemenjek a medencébe, és tartott engem, miközben magyarázta, hogyan ússzak. Mindig ragaszkodott ahhoz, hogy magam tapasztaljam meg és próbáljam ki a dolgokat. Az osztályfőnököm később elmondta, hogy azért ragaszkodott ahhoz, hogy tanuljak meg úszni, mert ha elkezdenék fuldokolni, a vízfelszín felett kell tartanom magam, amíg meg nem érkezik a segítség. Nagyon gondolt és odafigyelt a jövőmre.

MB: Egyfajta példaképnek tartod-e az osztályfőnöködet abban, ahogy te magad közelítesz ma az oktatáshoz? Észreveszel-e belőle egy keveset magadban is, és abban, ahogy az oktatásról gondolkodsz?

OH: Persze, ő a példaképem. Értelemszerűen, nem vagyok olyan, mint ő. Viszont felnézek rá amiatt, ahogy tanított és nevelt engem, ahogy megtanított arra, hogy legyen bátorságom, és hogy a diákok jövőjére gondoljak.

MB: Emlékszem, hogy az egyetemen tartott előadásod során beszéltél arról, milyen fontosak voltak számodra a szüleid. Arra kérnélek, hogy beszélj kicsit a szüleiddel való kapcsolatodról, és arról, ők hogyan formálták, aki ma te vagy.

OH: Hasonló az osztályfőnökömhöz. A szüleim is úgy döntöttek, hogy nem csinálnak meg mindent helyettem, hanem inkább arra kértek, hogy magam csináljak meg dolgokat. Eleinte azonban nem így gondolkodtak, és mindent ők akartak megcsinálni. Azt hallottam azonban, hogy mindig visszautasítottam a segítségüket.

Eleinte azon is aggódtak, hogyan fognak felnevelni. Egy érdekes történet, amikor Lego kockákkal akartam játszani, és a szüleim nem tudták, hogy fog menni ujjak nélkül. Aztán egyik nap meglátogattam egy barátomat, és elkezdtünk legózni. Ujjak híján a számat használtam arra, hogy várakat, hajókat és más tárgyakat építsek, és jobban is csináltam, mint a barátom. Ekkor jöttek rá a szüleim arra, hogy ők nem dönthetik el, mik az én fogyatékosságaim, hanem inkább meg kell teremteniük a lehetőséget arra, hogy fejlesszem magam.

Így ezzel a hozzáállással neveltek fel, és ennek köszönhetően az iskolában például a kosárlabda csapathoz is csatlakoztam. Ha a szüleim megpróbálták volna korlátozni a lehetőségeimet, sose tudtam volna elérni a dolgokat, amiket elértem.

Karin Hillen (KH): Vannak testvéreid?

OH: Nem, egyke vagyok.

MB: Le tudnád írni, mi a belső erőd, és honnan jön?

OH: A gyerekkoromban, vagy most?

MB: Általánosságban, amikor hétköznapi vagy nehéz helyzetekkel szembesülsz, mi ad erőt?

OH: Először is, gyerekkoromban azt akartam, hogy az emberek megdicsérjenek. Ezért próbáltam például megfogni dolgokat, vagy írni. Hogy megdicsérjenek. Ha egy normális ember iszik egy pohárból, nem dicsérik meg érte. Engem viszont ilyen dolgokért is megdicsértek. Aztán rájöttem arra, hogy engem azért dicsértek meg, ha megfogtam egy poharat, mert fogyatékosnak tartottak. Ezért úgy döntöttem, hogy többet fogok tenni, mint csak olyan szimpla feladatokat elvégezni, mint megfogni egy poharat. Különösen az osztályfőnökömet akartam lenyűgözni. Onnantól kezdve igyekeztem többet is tenni, mint a normál emberek, hogy ne csak dicsérjenek, hanem el is ismerjenek. Így a legjobb tanuló akartam lenni az osztályban, a legszebben akartam kandzsit írni az osztályban, és így tovább. Ez adott energiát gyerekkoromban.

Gyerekkoromtól kezdve gyakran megdicsértek csak azért, mert megcsináltam dolgokat úgy, mint mások. Emberek megdicsértek, ha jártam, megettem valamit, megírtam egy levelet. Pedig én csak ugyanúgy csináltam, mint a barátaim. Ez abból a feltételezésből jön szerintem, hogy a fogyatékos ember nem tud megcsinálni semmit. Ez engem nagyon frusztrált, és nem elégített ki a mindenki mással egyenlő szint. Úgy gondoltam, hogy elismerést kaphatok másoktól, ha jobb teljesítményt nyújtok mindenki másnál. Emiatt voltam képes erőfeszítéseket tenni gyerekkoromban.

Amikor felnőtt lettem, ez megváltozott. Most két forrásból jön az energiám. Az első a szüleim iránt érzett megbecsülés. Most mélyen megbecsülöm a szüleimet azért, ahogy felneveltek a fogyatékosságommal együtt. Az édesapám tizennégy éve hunyt el, ezért bosszantott, hogy sose tudtam igazán visszaadni neki, amit tőle kaptam. Ezért is próbálok most visszaadni valamit a társadalomnak, egyfajta hálaadásként a szüleim irányába.

A másik energiaforrásom annak az értelme, hogy így születtem. Az emberek általában kézzel és lábbal születnek, ez a fajta fogyatékosság nagyon ritka, ezért elkezdtem kérdezni magamtól, miért születhettem így. Arra jöttem rá, hogy lennie kell valamilyen üzenetnek, amit át kell adnom a társadalomnak, lennie kell egy küldetésnek. Amikor először jöttél ide Japánba, biztos voltak nehézségeid hozzáigazodni a társadalomhoz és a különbözőségéhez. Én fejleszteni akarom a társadalmunk gyengeségeit, promotálni akarom a társadalmunkat, a diverzitását, a különbözőségét, és segíteni akarom megmagyarázni azt. Így életem küldetésévé tettem, hogy terjesszem az üzenetet, miszerint a különbözőség és a diverzitás olyan dolgok, amelyek kedvező hatással bírhatnak egy társadalomra.

Szóval, az energiám két forrása a szüleim iránti megbecsülés és hogy én magam is szülő vagyok, valamint a küldetésem, hogy promotáljam a társadalmi diverzitást.

MB: Vissza szeretnék menni az első energiaforrásodhoz, a gyerekkorodból. Jól gondolom-e, hogy emiatt a tapasztalat miatt próbálod elterjeszteni a dicséret és megbecsülés cselekedeteit a japán oktatásban? Emlékszem, hogy sokat beszéltél arról, milyen fontos lenne a japán oktatási rendszerben, ha a gyerekek több dicséretet és megbecsülést kapnának.

OH: Persze, a dicséret nagyon pozitív lehet egy gyerek oktatása szempontjából. Ugyanakkor gondot is okozhat, ha olyan dolgokért dicsérik őket, amelyekért nem kellene dicséretet kapniuk. Ezért nem a dicséretre építem a stratégiámat. Természetesen, ha a gyerekeket megdicsérik valami jóért, amit tettek, az lökést adhat nekik, és még tovább viheti őket. De a dicséret-stratégiának mellékhatásai is lehetnek, így óvatos megközelítést igényel.

MB: Gyakran látom, hogy emberek túl nagy hangsúlyt fektetnek arra, mások hogyan látják őket, miközben kevés figyelmet fordítanak arra, ők hogyan látják saját magukat. Sokan mintha túl sokat figyelnének a külső világ percepciójára, és elfelejtenek befelé nézni. Neked voltak hasonló nehézségeid az életben? Hogy léptél túl rajtuk, és mi a véleményed erről a témáról?

OH: Mivel így születtem, a külvilág nyilvánvalóan megdicsért bizonyos dolgokért, amiket megtettem. Aztán elkezdtem kérdezni magamtól, hogy a fogyatékosságom miatt dicsérnek-e. Aztán rájöttem, hogy nem az számít, mások milyennek láttak a külsőm alapján, hanem hogyan tudom belülről fejleszteni a saját képességeimet, valamint bizonyítékot adni róla.

Ha egy normál ember kapacitása 100%, az enyém csupán 60%. Ugyanakkor, miközben az emberek átlagosan képességeik 70%-án teljesítenek, én igyekszem 55%-on teljesíteni. Még ha az én 55%-om kevesebb is az ő 70%-uknál, én sokkal közelebb vagyok a saját teljes kapacitásomhoz. Így elkezdtem értékelni nem csupán a dicséretet, amit kaptam, hanem az erőfeszítést is, amit tettem.

Úgy érzem, értem miért becsülnek meg manapság más emberek. Miközben mások, ha tíz képességgel rendelkeznek, csupán hetet használnak abból, én mind az öt képességemet használom. Nekem ugyan csak öt képességem van, de azokat mind kihasználom. Az emberek talán ilyen szemszögből ítélnek meg engem.

MB: Úgy gondolom, hogy azok az emberek a legsikeresebbek életük le- és megélésében, akik tudatosan megfigyelik, kik ők maguk, és megismerik magukat. Más oldalról viszont, a jelenlegi oktatási rendszer kevés vagy semmilyen hangsúlyt nem fektet arra, hogy ne csak tényszerű dolgokat tanítson a gyerekeknek, hanem azt is, hogyan éljenek testükben és elméjükben, hogyan kutassák és tanulmányozzák belső énjüket. Szerinted be lehetne-e, illetve be kellene-e ezt emelni oktatási rendszereinkbe?

OH: Tanár és diák lévén, a motivációt találom a legfontosabb dolognak. Csak akkor akarsz felfedezni, megtenni dolgokat, ha van hozzá motivációd és akaratod. Volt például egy diák, aki nem volt jó írásban, és csak 30% körül teljesített a dolgozatain. Egy másik tanár megjegyezte, hogy ez a diák egyszerűen nem volt képes többre, nem volt képes többet megtanulni. Ugyanakkor, ugyanez a fiú képes volt megjegyezni több mint száz különböző Pokémon karaktert. Ez megértette velem, hogy a fiú igenis képes memorizálni és megtanulni különböző dolgokat, egyszerűen csak nem tette meg, többek között azért sem, mert a tanárja nem tudta motiválni. Ezért rájöttem arra, hogy fontos nem csak rázúdítani a diákokra a tudást, hanem el is magyarázni nekik a hátteret, és miért fontos, hogy megtanulják azokat a dolgokat. Mindezt azért, hogy motiváljuk őket, és arra késztessük, hogy a puszta tények mögé nézzenek.

Nem könnyű ugyanakkor egyértelmű választ adni a kérdésre. Azt gondolom, hogy egyelőre továbbra sem egyértelmű, hogy inkább a családnak, vagy az oktatási rendszernek kell-e segítenie a gyerekeket abban, hogy kitalálják kik ők, és merre akarnak haladni. De szükséges megértetni a gyerekekkel az utat, amin a jövő felé haladnak.

MB: Szerinted a jövő tanárai legyenek-e egyfajta motivációs előadók és pszichológusok is, amellett, hogy klasszikus értelemben vett tanárok? Fel kellene-e őket ruházni ilyesfajta képességekkel is?

OH: Igazából, ez szerintem kötelező, a jövőre nézve. Máskülönben, mi (tanárok) okostelefonokká fogunk válni. Nem csak át kell adnunk a tudást, amit a ma és a jövő gyerekei egyszerűen az interneten is megtalálhatnak, hanem a tapasztalatunkat is, amit online nem találnak meg.

A Második Világháború után Japán aranykorszakát élte, és virágzott a gazdasága. Gyakran visszanézünk azokra az időkre, azon gondolkodva, miért és hogyan lehetett akkoriban olyan jó életünk. Olyan, mintha egy egész generációt veszítettünk volna el az élet értelme után kutatva a múlton keresztül.

Na most, az ipari fejlődésnek azon időszakában az oktatási rendszerünk arra képezte az embereket, hogy ugyanolyanok legyenek, és minél hamarabb munkába állhassanak. De manapság, ha mindenkit arra képeznénk, hogy ugyanolyan legyen, az nem lenne más, mint még több számítógéppel és egyéb géppel rendelkezni. A társadalmunknak ma diverzitásra és egyedi emberekre van szüksége, nem pedig homogenitásra. Így furcsa, hogy az oktatási rendszerünk továbbra is a régi utat követi, és homogén embertömegeket képez. Ezért fontos szerintem, hogy a tanárok ne csak tudást adjanak át, hanem megtanítsák a gyerekeket gondolkodni, magukért is és a jövőnkért is.

MB: Érdekes, hogy felhoztad az egyediség kérdését. Azt gondolom, hogy nehéz egyedinek lenni a japán társadalomban, valószínűleg nehezebb, mint más fejlett társadalmakban. Azt is látom, hogy próbálod megváltoztatni az egyediségről alkotott képet, és megmutatni, milyen jó tud az lenni. Látsz ebben előrelépést? Hogyan kellene szerinted tágabb keretek között, nagyobb platformon megközelíteni ezt a témát? Neked személyesen vannak ötleteid és terveid?

OH: A legutóbbi Miss Universe Japan nyertese egy félig színes bőrű, félig japán nő. Az ő külseje inkább afrikai mint japán. Emiatt egyes japánok kritikusak a tekintetben, hogy ő képviseli Japánt a Miss Universe versenyen. Neki azonban japán a nemzetisége és állampolgársága. Így most heves viták folynak arról, hogy mit jelent japánnak lenni. Azt gondolom, hogy több ilyen jelenségre és tapasztalatra van szükségünk ahhoz, hogy az emberek többet gondolkodjanak azon, mit jelent igazából a diverzitás, a különbözőség és az egyediség.

A japán egy sziget-nemzet, és az ország több mint 260 évig elszigeteltségben élt. Nagyon hosszú ideig Japánnak nem volt interakciója más országokkal, és a társadalom homogén maradt. Most egyre inkább válunk nyitottá, így talán lesz változás a társadalmunkban is. Ez a változás azonban lassú és fokozatos lesz.

Az én könyvem a világháború utáni második legeladottabb könyv, így felelősséget érzek, hogy hozzájáruljak az emberek és a társadalom nyitottabbá tételéhez. Persze, a nyitottság ilyen agresszív támogatásával sok kritikát kapok, de nem félek a kritikától, és nem fog megakadályozni abban, hogy kihívások elé helyezzem a társadalmat. Ez egy motiváció számomra, és értelmet ad annak, hogy így születtem. De most már látom, hogy egyre nagyobb hullámokkal nézek szembe (nevet).

MB: Megosztanád velünk az álmaidat, és mit szeretnél elérni a jövőben?

OH: Nincs kézzelfogható álmom. Ugyanakkor, mivel itt születtem és itt élek, ki akarom hangsúlyozni a diverzitás fontosságát a japán társadalom tekintetében. Remélem, hogy képes leszek hatni, és hozzájárulni a változáshoz az életem során. Elégedettséggel töltene el, ha Japánt akár csak kis lépésekben is változni látnám.

MB: Szeretnéd, ha a jövőben egyetlen egységes, globális társadalmunk lenne? Lehetséges az egyáltalán?

OH: Várom, hogy az valósággá váljon. Tokió például egy olyan város, amelyre az itt élők nagyon büszkék, és abban bízom, hogy Tokió olyan várossá válhat, ahová bárki jöhet, megtalálhatja benne a helyét, kiteljesedhet, és boldogan élhet, beleértve az LGBT közösséget is.

MB: Mi a legnehezebb dolog az életedben?

OH: Mivel három gyerekem van, pillanatnyilag a legnehezebb dolog megtalálnom a megfelelő egyensúlyt a gyerekeimre és az egyéb dolgokra fordított idő között. Az egyetlen opció úgy tűnik, ha kevesebbet alszom (nevet).

MB: Egy utolsó kérdés. Mi az üzeneted azoknak az embereknek, akik küzdenek saját maguk elfogadásával, és saját útjuk megtalálásával?

OH: Ha akár egy teljes nemzetet, akár egyetlen embert veszünk egy egységnek, mind a kettő rendelkezik különböző tulajdonságokkal, így mind különbözőek vagyunk. De általánosságban, az emberek, akik úgy érzik, hogy nehézségeik vannak és nehéz a dolguk, elsősorban a negatívumokra koncentrálnak, miközben elhanyagolják a pozitívumokat és saját képességeiket. Ezért arra biztatom az embereket, hogy nézzenek a pozitívumaikra, a jó oldalaikra és képességeikre, és milyen módon lehetnek jobbak másoknál, még akkor is, ha néha a társadalom vagy különféle társadalmi intézmények által képzett akadályokkal nézünk szembe. Ez utóbbi az oka annak, hogy erre az egyetemre jöttem tanulni, mivel meg akarom jobban érteni a különböző társadalmi helyzetek, társadalmi intézmények és a társadalom közötti kapcsolatokat.